Riba Ildikó: Madaraktéli szélben ringatózóerdő fái zúgnakvándorló madarakszenvedő sóhajánfagyos fészekmagányra váltsíró
Riba Ildikó: Premier az operábanAz elit közönség összegyűl,vörös szőnyegen pompázikszépen öltözött hölgy és úr.Ruhájukon látszik, é
Riba Ildikó: VarjakŐszi ködben, szűrt napfénybenfák ágain, levelek helyénvarjak állnak, megrezzenek, károgva mess
Riba Ildikó: Ölelkező fényekgombostű alkonyatot tűzfelvöröslő kék őszi égreegyszerű rajzán ezerálombeli szépreölelkező fényekor
Riba Ildikó: Ajtómnál "Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be." csak néztem arcodat titokbanhalszemen 
Riba Ildikó: Kereszt Keresztet cipel.Teste roskad alatta.Ördög is figyel.
Az élet szépségét, egyben a részvétlen természeti véget fested le versedben, Ildi. Na de, mi emberek együttérzőek is vagyunk, s e létben saját sorsunkra látunk rá - ettől pedig fájóbbá válnak soraid... :)
VálaszTörlésBizony így van, ahogy írod, Gábor. Saját sorsunkat vetítjük rá a természetben látottakra is. Bár hiába a felsőbbrendűség a sorsunk bizonyos szempontból azonos. Élünk, és meghalunk. (bocsánat a lopott dal címéért.)
Törlés