Tervek, álmok
Zsolt egy csodálatosan szép napon megkérte a kezem.
Tudtam, hogy össze tartozunk, és azt is éreztem, hogy együtt fogunk élni, de ez más volt.
A kimondott szó, és a gesztus hatalmas boldogsággal öntött el, sírtam az érzelmektől.
Aztán meglátogatta a szüleimet, és édesapám beleegyezését kérte.
Én pedig ismét repesve néztem Zsoltra, amiért kiáll és igazi férfi, aki nem összeköltözésként tekint az életünkre, hanem nyilvánosan megbecsül engem, és el akar venni feleségül.
Na de mikor? - kérdeztem magamtól -, ha még sokáig tartani fog a válópere, mire elvehetne engem, már százszor ki fog szeretni belőlem! - tépelődtem.
Elérkezett a tavasz, aztán nyárba fordult, és a következő Karácsony is ránk köszöntött, de Zsolt még mindig nős emberként élt velem, más volt hivatalosan a felesége.
Újabb hosszú, és sötét tél következett.
Reményvesztettnek éreztem magam. Kilátástalannak láttam a jövőt.
Ahogy a kedvem elromlott, vele veszett a lendületem, és a boldog kitartásom is.
Minden munkát tehernek, és nehéznek éreztem, a házunk hideg volt, a tűz nehezen égett a kályhában, a falak hideget árasztottak magukból, és úgy éreztem, ez már örökké így lesz majd.
Zsolt lett kitartó ezekben az időkben kettőnk közül.
Ő beszélgetett velem és tartotta bennem a lelket, ha fáztam, fűtött, ha csak üldögéltem, megcirógatott, és közben utazott, ment és tette a dolgát.
Még az anyagi hátterünkről is gondoskodott.
Mire végre ismét kitavaszodott, belém is visszaköltözött a hit és a remény, hogy egyszer minden nehézség véget ér.
Rengeteg állatot tartottunk, juhok és kecskék legeltek a kertben, vagy hosszú pányván kószáltak feljebb a hegyoldalon.
Minden állatunk szelíd volt, a tejből két naponta sajtot készítettem, a konyhakert zöldbe borult, zsongott a késő tavasz.
Zsolt egy levelet bontogatott amit éppen a postaládából emelt ki.
Aztán elém állt és jelentőségteljesen megmutatta nekem is.
-Elváltam-mutatott a papírra.
Alig tudtam felfogni, mit is mond, többször megnéztük az iratot és aztán felszabadultan nevettünk.
Én pedig elkezdhettem utánajárni az anyakönyvi hivatalnál, hogy megtarthassuk az esküvőnket.
A hivatalban ülő hölgy elmondta, hogy már alig van időpont, a válásaink kimondásáról pedig még be kellett nyújtanunk iratokat. Szerencsénkre pár napra rezerválta a leendő időpontunkat, így hamar beszereztünk mindent és futottunk is vissza hozzá.
Közben sikerült elérni a templomunkban szolgáló Atyát is, egész nyárra be voltak táblázva a hétvégék, egyetlen nap maradt, ami a hivatalos esküvő után három héttel a miénk lehetett.
Bár sok idő állt még előttem a ceremóniáig, gyorsan fogytak a napok és még sem cipőm sem ruhám nem volt.
Elmúltam már negyven éves is pár évvel, ezért egyfolytában azon törtem a fejemet, hogy milyen ruhában menjek férjhez?
A nyári napok egyre forróbbakká váltak és azt ígérték így is marad még jó ideig.
A biztonság kedvéért megnéztünk két esküvőt is, hogy legyen némi fogalmam arról, milyen is egy templomi ceremónia, de ruha ügyében még mindig csak azt tudtam, hogy mit nem akarok.
Értettem az aggódást, de bízhattunk Zsolt nyugalmában is. És eljött a várva várt fordulat, jöhet az esküvő! :)
VálaszTörlés