Kertész Éva: A lányka, akit Denisének neveztek

Komoly és méltóságteljes volt a kis hölgy, alaposan megnézett mindig mindent maga körül, nyugtázta, amit tapasztalt, miközben állandóan mosolygott. Rendkívüli igénye volt a rendre. A szőnyegek rojtját egyengette apró ujjaival, ha netalán felborzolódott, s ha valamit tenni akart, előtte megkérdezte: „Szabad ezt nekem, anuka?” Ha olyan ennivalót kapott, amit nem ismert, megérdeklődte: „Szoktam én ezt szeretni, anuka?” Ezt a fajta gyereket szokták mintagyerekként aposztrofálni, de ez korántsem az én nevelésem eredménye volt, ő ilyennek sikeredett. Állandóan rendezkedett, mindig mindent elrakott, s időnként komoly gondokat okozott nekünk az általa elrámolt tárgyak előkerítése.

Még nem beszélt, amikor egy reggel a férjem fel-alá rohangált a lakásban, mert hiába kereste a rendelő kulcsát, amelynek felelőtlen elpakolásáért magától értetődően engem tett felelőssé. Miután a kulcsnak állandó és biztos helye volt a bejárati ajtó jobb oldalán, megérdeklődtem, mi a kórságért tettem volna el a helyéről, annál is inkább, miután nekem az vált szokásommá, hogy reggelente iskolába járok, és nem holmi állatorvosi rendelőbe. Szó szót követett, és már éppen a válókereset sorsát rendeztük, amikor két kis csattogó tappancsa megjelent közöttünk, ölbe kapaszkodott, s mosolyt fakasztott karból karba kéredzkedve.

Ekkor jutott eszembe, hogy a hölgy arról híres, hogy ő a Nagy Tüntető. Mindent eltüntet. Netán köze lehet civakodásunk tárgyához is. Denise — szóltam hozzá —, hol a kulcs? Hol a rendelő kulcsa? Külön-külön ránk nézett, komolyan bólintott, majd lecsúszott a földre. Elballagott a kitárt konyhaajtóhoz, behajtotta, minek következtében a sarokból azonnal előtűnt férjem hatalmas pepita papucsának egyike. A gyermek fogta a papucsot, és vitte apjához, aki pillanatokon belül kiemelte belőle jogos tulajdonát.

Az utóbbi években a Deniséknek december hatodikán a Mikulás szorít maga mellett helyet a naptárban. Tegnap tehát erről eszembe jutott a kulcs. A valahai kulcs sorsa. Megkérdeztem az immár nem egészen apró lányomat, meg tudná-e mondani ennyi év távlatából, miért rejtette el akkor rég a kulcsot? „Hogyne — mondta ő hervadhatatlan mosolyával. — Apu és a kulcs mindig egy időben tűnt el a lakásból… — Amiből ő kikövetkeztette — miként be is bizonyosodott —, ha elrejti a kulcsot, apu nem hagyja el a lakást. Az én negyvenöt éves lányom el tudta mondani, mit miért tett apró gyermekként. Egyébként pedig szeretett rámolni. Ehhez a szokásához a mai napig ragaszkodik.

Már tudott beszélni, amikor Nellike barátnőm meglátogatott minket az apró Judittal. A kocsi hálójába gondosan berakott egy fehér kardigánt, ha lehűlne az idő, mire mennek haza. Így is történt. Az idő hűvösre váltott, a kabátkának viszont csak hűlt helyét láttuk. Mint komoly tapasztalatokkal bíró anya, máris fordultam saját tulajdonú lányomhoz: „Denise, hol a Judit kardigánja?” A gyermekem nyugodt mozdulatokkal odaballagott apja két meglehetősen sok istállót megjárt csizmájához, és mosolyogva mondta: „A siszmában. A szapa siszmájában…”

És, hogy miért? Hogy ne menjenek haza hamar.

Kertész Éva