Komoly és méltóságteljes volt a kis hölgy, alaposan megnézett mindig
mindent maga körül, nyugtázta, amit tapasztalt, miközben állandóan mosolygott.
Rendkívüli igénye volt a rendre. A szőnyegek rojtját egyengette apró ujjaival,
ha netalán felborzolódott, s ha valamit tenni akart, előtte megkérdezte:
„Szabad ezt nekem, anuka?” Ha olyan ennivalót kapott, amit nem ismert,
megérdeklődte: „Szoktam én ezt szeretni, anuka?” Ezt a fajta gyereket szokták
mintagyerekként aposztrofálni, de ez korántsem az én nevelésem eredménye volt,
ő ilyennek sikeredett. Állandóan rendezkedett, mindig mindent elrakott, s
időnként komoly gondokat okozott nekünk az általa elrámolt tárgyak előkerítése.
Még nem beszélt, amikor egy reggel a férjem fel-alá rohangált a
lakásban, mert hiába kereste a rendelő kulcsát, amelynek felelőtlen
elpakolásáért magától értetődően engem tett felelőssé. Miután a kulcsnak
állandó és biztos helye volt a bejárati ajtó jobb oldalán, megérdeklődtem, mi a
kórságért tettem volna el a helyéről, annál is inkább, miután nekem az vált
szokásommá, hogy reggelente iskolába járok, és nem holmi állatorvosi rendelőbe.
Szó szót követett, és már éppen a válókereset sorsát rendeztük, amikor két kis
csattogó tappancsa megjelent közöttünk, ölbe kapaszkodott, s mosolyt fakasztott
karból karba kéredzkedve.
Ekkor jutott eszembe, hogy a hölgy arról híres, hogy ő a Nagy Tüntető.
Mindent eltüntet. Netán köze lehet civakodásunk tárgyához is. Denise — szóltam
hozzá —, hol a kulcs? Hol a rendelő kulcsa? Külön-külön ránk nézett, komolyan
bólintott, majd lecsúszott a földre. Elballagott a kitárt konyhaajtóhoz,
behajtotta, minek következtében a sarokból azonnal előtűnt férjem hatalmas
pepita papucsának egyike. A gyermek fogta a papucsot, és vitte apjához, aki
pillanatokon belül kiemelte belőle jogos tulajdonát.
Az utóbbi években a Deniséknek december hatodikán a Mikulás szorít maga
mellett helyet a naptárban. Tegnap tehát erről eszembe jutott a kulcs. A
valahai kulcs sorsa. Megkérdeztem az immár nem egészen apró lányomat, meg
tudná-e mondani ennyi év távlatából, miért rejtette el akkor rég a kulcsot?
„Hogyne — mondta ő hervadhatatlan mosolyával. — Apu és a kulcs mindig egy
időben tűnt el a lakásból… — Amiből ő kikövetkeztette — miként be is
bizonyosodott —, ha elrejti a kulcsot, apu nem hagyja el a lakást. Az én
negyvenöt éves lányom el tudta mondani, mit miért tett apró gyermekként.
Egyébként pedig szeretett rámolni. Ehhez a szokásához a mai napig ragaszkodik.
Már tudott beszélni, amikor Nellike barátnőm meglátogatott minket az
apró Judittal. A kocsi hálójába gondosan berakott egy fehér kardigánt, ha
lehűlne az idő, mire mennek haza. Így is történt. Az idő hűvösre váltott, a
kabátkának viszont csak hűlt helyét láttuk. Mint komoly tapasztalatokkal bíró
anya, máris fordultam saját tulajdonú lányomhoz: „Denise, hol a Judit kardigánja?”
A gyermekem nyugodt mozdulatokkal odaballagott apja két meglehetősen sok
istállót megjárt csizmájához, és mosolyogva mondta: „A siszmában. A szapa
siszmájában…”
És, hogy miért? Hogy ne menjenek haza hamar.
Kertész Éva
Tündéri írás ez Évike! Annyira, de annyira benne van a jellem, s az, hogy mennyire kötődik Hozzád ma is Denise! Nagyon jól megírt szavaid azok elé is elővarázsolják, akik nem is ismerik Őt.
VálaszTörlésKislányod nagyon szerethette, hogy együtt vagytok, vagy ha nagyobb társaság kerekedett, akkor az minél tovább legyen vele. Talán ez az ösztön hívta elő belőle, hogy el kell dugni a "távozással" járó tárgyakat. Ez a "miért is tette", ez a következtetése, ez még a rámolási késztetésénél is figyelemre méltóbb. - Tetszett írásod, kedves Éva. :)
VálaszTörlésSzeretet írásod igazán jó volt olvasni.
VálaszTörlésSzeretettel gratulálok: Mila