M. Fehérvári Judit: Nagyapám még nem tudta...

https://issuu.com/norton69/docs/partium_t__l_2017_4_60ff8763aad156









Megjelent a Partium 2017-es téli számában 17-20. oldal

In memoriam Mocsár Zsófi díszlet-, jelmez-és fénytervező

Nagyapám még nem tudta…

Nagyapám még nem tudta,

mi a villanyrendőr.

Csudálkozva rázta a fejét,

míg bajszát is megpödörte,

kalapját a szél messze vitte,

ha a városban járt.

Persze, az ő kezében

folytonosan égett a lámpás.

Fénye a didergő lelkeket is

melegítve, mosolyra fakasztotta

a lesütött szeműek népes hadát,

mert hitének mécse égett...

és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,

a kőművesek simogatását,

de az ablak megállította.

###

Nagyapám táskarádióval járt a szőlőbe

kapálni is: kötözni és oldani

-óidős mobil headset nélkül,

micsoda furcsa pazarlása

hangnak, szónak…-

Mi a tűzhely rideg háznak,

Mi a fészek kis madárnak,

Mi a harmat szomju gyepre,

Mi a balzsam égő sebre;

Mi a lámpa sötét éjben…

###

Nem tudom, mi legyen

nagyapám Sokoljával…

A lányomé volt, míg szárnyakat

nem növesztett a lelke,  s a halál

díszlettervezése huszonöt szál

gyertyával világította meg

a  mennybeli színpadot.

*

A gyertyák tudták, hol

fészkel a gyulladás.

Az agyhártya izzott azon

a június végi, hollófekete

éjjel, s nem tudták megmenteni…

Hiába volt már minden bánat,

hiába idéztem nagyapámat,

szelíd orcája a magasban fénylett,

s csak felhőkkel intett…

később azután

gyereksírásként, mint a végítélet,

mikor a bárány elkiáltja magát.

###

Én pedig élem az özvegyek,

s reményvesztettek

parttalan életét.

Hajlék-talanná-telenné lettem…

Nem támaszthatom fel

aki holt, aki volt, aki

üres folt, aki Zsófi:

memento mori.

És tudjátok nevét az árvaságnak?

És tudjátok, miféle fájdalom

tapossa itt az örökös sötétet

hasadt patákon, hártyás lábakon?

###

Kitépném pedig az agyam,

Mi a lámpa sötét éjben,

Mi az árnyék forró délben,

s üvöltenék a gyász második

fázisába érve, mint egy éve,

hogy adják oda Zsófinak…

*

Ha megtenném, ismét

a pszichiátrián kötnék ki…

A tanárnő ennyit mondana:

„Nekem is van veszteségem.”

Én meg azt kérném:

adjátok ide azt, amivel

felvághatom bánatkoszorús fejem,

kihasíthatom helyéről a szívem,

s szabadon engedhetem

az összes ütőerem melegét!

Így indulok Szemközt a pusztulással

egy ember lépked hangtalan.

Nincs semmije, árnyéka van.

Meg botja van. Meg rabruhája van.

###

Nagyapám ősz volt.

Kékszeműen szelíd.

Apám haja sárga, s,

mint az érett kalászokból

a mag, úgy pergett ki

lábuk alól az élet.

Hófehér hajam festem,

színe olyan, mint Zsófié

volt: angyalok lábain

sötétlő zoknik…

…

Csak a könny marad

tengerízű bárka a szemem,

s így fogok megöregedni

egyedül,

unokák nélkül,

akik majd sohasem

tudják, milyen volt

az arcom, a rádióm,

s édesanyjuk hangja…

Szivárványnapok

jöhetnek-mehetnek,

én már nem kelek

útra, csak ha végképp

elmehetek Oda,

ahol nincsenek fosztóképzők,

nyugtatóéhes farkasnapok,

s kihull az emberek árnyéka is…

Ezért tanultam járni! Ezekért

a kései, keserü léptekért.

###

S ki volt Zsófi? Már nem tudja

senki, mert a fényképezőgépe

itt pihen egy oltár mellett,

nincs uszálya,

füstrokolyája,

csak napnyeste gyönge szárnya,

mi nem röpdös, nem kér

számon, rajta ül az én hallgatag

magányom gyöngye és átka

a világ ellen, a kóma ellen,

mi sírba tette, reményeit

maga mellé temette,

Dona nobis pacem!

Dona nobis pacem!

###

(Még-

sincsen

emlék-

eimben

alagút.)

M. Fehérvári Judit