Kapolyi György: Itt vagyok Uram

Itt, a száraz bogáncsokkal és gyomokkal megzsúfolt hegytetőn. Felettem az ég, köröttem a mélyben úszó világ. Szél borzolja hajamat, cibálja ruháimat, nem veti rám árnyékát semmi. Itt már nincs más, csak fény. Idáig, még a rettegett sasok sem szállnak fel, itt alig van oxigén. Ha megtennék, vérző torokkal buknának alá a mélybe, ahonnan nincs visszaút. 

Itt vagyok Uram.

Mint égő csipkebokor állok a porban, kövek között, énem magasan száll, ahol már csak a lélek szemei látnak, ha látni engedsz. Még nem vagyok kész a távozásra, csak érzem a végtelent, felettem és körülöttem úszó, szédítő mélységeit, azt a tisztaságot, amiben piszkosnak érzem magam.

Nehezen, fájdalmas sebekkel, de felértem a hegyre, ahonnan nincs tovább.

Egy élet viharai sodortak fel a végső csúcsra, megengedvén, hogy visszatekintve egyszerre láthassam egész utamat.

Innen nézve már nem tűnik hosszúnak, rögössége sem látszik ilyen messziről, bár igaz, utólag minden másnak tűnik, mint ami valójában. A nehéz sem nehéz, miután meg tudta oldani az ember.

A „Nehéz” megoldhatatlan. E pillanatig mindent rám bíztál, döntéseimben nem gátoltál, ami nem biztos, hogy jó. Tökéletlenül megélni helyzeteket, meghatározni a hogyan tovább mibenlétét-nem szerencsés. De mindenek ellenére felértem, mert mindenki előbb- utóbb ideér, csak az út közben szerzett sérülések száma és milyensége nem ugyanaz. Innen fentről végiglátva a hegy oldalait, látom a hangyányi emberek hihetetlen tömegét mászni felfelé, szinte elfedve az egész hegyet, a csodavárók, és üdvözülni akarók bizonytalan tömegeit. Szinte vibrál felettük a kétkedés réme, a „Lehet, hogy nem sikerül” dermesztő fenyegetése. A visszazuhanás lehetőségének torokszorító jelene.

Itt a tetőn aztán kisimulnak a lélek ráncai, a görcsös félelmek elhalnak, mindent elönt a megkönnyebbülés. A sorban érkezők beleolvadnak a már ittlévőkbe, csak a csipkebokor látszik a tetőn, megszámlálhatatlan- apró száraz levéllel és tüskével.

Na itt vagyok végre Uram..

Nem könnyítetted meg utamat, kitettél számtalan csalódásnak, fájdalomnak és kiábrándulásnak, sosem árultad el, miért. Ez a tortúra nekem nem hiányzott, neked meg nem volt szükséged rá. Ami volt, ma sem értem, te meg nem válaszolsz kérdéseimre, pedig hányszor kérdeztelek!                          Utálok várni, és nem szeretem a meglepetéseket. Nem szeretek vakon cselekedni, bábuként létezni, nem tudván mit miért teszek. Már úgy hozzászoktam tájékozatlan létezésem gyakorlásához, hogy átkozottul zavarba jönnék, ha mindenről felvilágosítanál.

Erre, és minden másra való tekintettel, most már maradjon minden a régiben, nem is érdekel, amit itt összevissza titkolózol. Szóval megérkeztem Uram. Most neked kell lépned, mert nekem nincs mit.

Ahogy itt álldogálok, egyre több kép rémlik fel bennem az elmúlt időkből.

Csak nem végig akarod nézetni velem, amin egyszer már túljutottam? Mi a fenének húzod az időt. Lehet, hogy nem tudsz velem mit kezdeni, és reméled, majdcsak eszedbe jut valami?

Vagy gondolod, megrendülök életem epizódjai láttán, és mellemen megtépem ruháimat, meg földet szórok fejemre? Nem tettem én semmi olyat, hogy ezt elvárhatnád tőlem.

Persze nem vagyok hibátlan, de rajtad kívül ki mondhatja el ezt magáról?

Aki ilyesmit állít, az egyenesen hazudik.

Gondolom, nincs olyan marha, aki veled szemben ezt meg meri kockáztatni. Az, hogy nem vagyok hiba nélkül, neked teszek szívességet, mert ellenkező esetben meg kéne szüntetned minden poklodat és tisztítótüzedet, ami hatalmas káoszt okozna.

Különös, hogy ebben a magasságban nem is szédülök, pedig még egy létrára sem szerettem felmászni.

Vannak furcsa dolgok az életben.

Hogy őszinte legyek, most egy kicsit zavarban vagyok, mert nem tudom, most élek, vagy már meghaltam. Legalább erre adhatnál valami jelet vagy választ, mert helyzetem egyre kényelmetlenebb, mondhatnám, elég hülyén érzem magamat.

Egész idáig találgatnom kellett, de ez az állapot már páratlanul komoly, nem szeretek találgatni.

Jobb lenne, ha mondanál valamit. Te tudtad, hogy a manókat manométerrel mérik? Bocsánat. Nem is értem, hogy ez a marhaság honnan jutott eszembe. Egy ilyen emelkedett alkalommal. Zavaromat fokozza a tény, hogy még életemben nem voltam ilyen helyzetben. Sajnálom.

Kezdem egész kellemesen érezni magam idefenn. Évtizedekig másztam és másztam, és lám, itt vagyok. Nem is tudom mászás közben mire gondoltam, de erre nem.

Azt hiszem csak arra figyeltem, hogy le ne essek, meg az előttem kapaszkodó ne taposson a kezemre. Az a mendemonda járta, hogy a hegy alatt van a pokol, és aki leesik, annak befellegzett. Senki nem tudott biztosat, mert aki leesett- láttam ilyet- sosem jött vissza.

Rohadt dolog lehet, igyekeztem nagyon vigyázni. Hogy hiszek-e a pokolban…Hát hogyne hinnék. Hogy miért? Hát azért, mert ha hiszek és nincs, nem történik semmi. De ha nem hiszem és mégis van, abból nagy baj lehet. Mint a cigány viccben, csak ott más volt a kérdés.

Persze nem veheted rossznéven, ha valaki kételkedik a létezésedben. Olyan sikerrel titkolózol, hogy csak ingerült leszek, ha rá gondolok. Mi a jó ebben neked? Szórakoztat, hogy évezredek óta kutatják hollétedet eredménytelenül? Különös örömeid vannak…

Igaz, ha megtalálnának, hogyan tovább? Jókora zavart keltenél megjelenéseddel, az már biztos.

Talán jobb is így. Ezek keresnek, te meg bujkálsz. Végtelenített elfoglaltságot teremtesz embermillióknak. Vannak, akik azt hirdetik, kapcsolatban vagy velük. Aki szavukban kételkedni mer, azt jól kicsinálják.

Ecce Homo./ Na mit szólsz? / 

Te teremtetted, és méltán büszke lehetsz, mert tényleg te csináltad.

Gratulálok.

Lehet, azért vagy megfejthetetlen, mert rühellesz ezekkel szóba állni. Ha ez így van, tökéletesen megértelek. Tudod, amit sosem értettem, minek neked ennyi angyal? Ezeknek igazán semmi dolguk, csak pózolnak, meg repkednek összevissza. De ezt te tudod, nem akarok mindenbe belebeszélni.

Jut eszembe. Hegytető, csipkebokor, kőtáblák. Nem látom a kőtáblákat sehol. Korán jöttem volna, vagy már megelőzött Mózes?

Jobban örülnék, ha már járt volna itt, amilyen ügyetlen, még a lábamra ejtené őket, és máris kitört volna a balhé. Amúgy a táblákat én is fontosnak tartom, nélkülük a népek nem tudnák mit ne tartsanak be. Nem lehet csak úgy, a vakvilágba belebűnözni. Kell egy szabálykönyv, minek alapján megállapítható, ki milyen bűnös. Aztán jöhet a tisztítótűz. Ezt már a földi gyakorlatban is alkalmazták, úgy hívták máglya. De hiszen erről tudnod kell, és ezt most nem kommentálnám.

De isteni itt a hegytetőn a levegő! Na meg az is igaz, még sosem voltam ennyire közel az éghez. Különös érzés. Van benne valami felszabadult és ünnepélyes. Elgondolkodtatja az embert. Na ne hidd, hogy nem veszem komolyan ezeket a perceket. Egész életemben ezért másztam.

De tudod, amíg nem ér el az ember valamit, addig felruházza a célt mindenféle széppel és jóval. Aztán ha eléri, szembesül a ténnyel, ami száraz és poros. Mert be kell lásd, ez az egy szál kuszmadt csipkebokor nem varázsolja a hegytetőt édenkerté. De egye fene. Fő, hogy felértem. Mit foglalkozom ilyen részletkérdésekkel. Itt állok egyelőre mint a Bálám szamara, és nem történik semmi. Nem tudom minek kéne történnie, de ez nem történés, itt szagolgatom kínomban ezt a bokrot, hogy csináljak már valamit, de semmi szaga sincs. Hát itt vagyok Uram! Ne csinálj úgy, mint aki nem vette észre. Még arra sem hivatkozhatsz, hogy nem láttál a tömegben, hiszen egymagamban állok ebben a porban. Jó, hogy én nem vagyok senki, de ez nem ok az udvariatlanságra.

Arról nem is szólok, hogy unatkozom, bár gyönyörű a kilátás, de minden, mindig ugyan az.

A szépet is meg lehet unni. Remélem, nem kell az örökkévalóságig itt rostokolnom, mert jó, hogy nem voltam egy szent, de azért ezt nem érdemlem!

Már nehogy félreérts, nem bírálom döntésedet, csak egy nagyon halk megjegyzés volt, ha bántónak ítéled, kérlek felejtsd el. Ha úgy látod jónak, igazán szívesen elácsorgok itt akár feltámadásig is, már egészen kezdem megszokni itt a csúcson, mert akármi is van, a csúcson vagyok, és ez akkor is valami. Én most leülök ide a sziklára a bokor árnyékába, és befogom  a számat, igen, igen, tudom, sokat beszélek, nem akarlak felidegesíteni.

Igazán szép itt a hegy tetején, és ez a friss levegő!...  

Kép: Kapolyi György alkotása