Kapolyi Noémi: Egy nagy szerelem története, velem, a nő szemével 14.rész

Küzdelmek

Az életünket egyre jobban leterhelte a válás. Zsolt küzdött, és egyre-másra utazott, hogy eleget tegyen a különféle procedúrák előírásainak, valamint, hogy megmaradjon a kapcsolata a fiaival.

Amikor Zsolt hazaérkezett, nem tudta az eseményeket a kabátjával együtt felakasztani a fogasra, és kint hagyni az előszobánkban természetesen, hanem, mint minden érző ember, hurcolta magában, és gondolkodott, tépelődött rajtuk.

Napközben csináltuk a dolgunkat, elláttuk az állatokat, mostam, vagy vizet forraltam, hogy felolvasszuk vele az itatókat, de láttam, hogy Zsolt őrlődik, és kimondatlanul is a gyerekei járnak a gondolataiban.

Nem számolt avval, hogy a volt nejével megromlott kapcsolata ennyire befolyásolja majd a gyermekei hozzáállását az apjukhoz. Pedig bizony így történt.

Időről-időre ment, és egyre inkább nem álltak szóba vele.

Néha úgy gondoltam, időre lenne szükség, annyi az érzelem, és az indulat minden oldalon, hogy amíg nem forrnak ki a gondolatok, nem érnek meg, talán kellene egy kis szünet.

De féltem, hogy ha ilyesmit javasolnék, talán Zsolt úgy érezné, nem akarom, hogy láthatásokra járjon, ezért inkább hallgattam, és néztem, ahogy szürke arccal, magába fordul az az ember, akit mindennél jobban szeretek az egész Világon.

A falu, mint valami tőlünk külön álló lény csendesen várta, hogy megtudja, kik vagyunk.

Boltba menet, ha találkoztunk valakivel, köszöntünk egymásnak, de senki sem beszélt velünk, senki sem kérdezett, inkább csak a hátunk mögött néztek meg bennünket.

Úgy éreztük a sok feszültség miatt jót tesz a fizikai munka, és esténként, amikor már semmi dolgunk nem akadt, rendszeresen sétáltunk a faluban.

Egyik este megálltunk a templom előtti hirdetőtáblánál, ahol ki volt írva a miserend. Zsolttal arra gondoltunk, jó lenne a lelkünknek, ha vasárnap mi is eljönnénk.

Amikor elérkezett a vasárnap, szépen felöltöztünk, és elsétáltunk szentmisére.

A templom ajtaján belépve egészen elcsodálkoztunk, mert a kis templom teljesen tömve volt emberekkel, alig akadt szabad helyünk ahová leülhettünk. A teli padsorokból furcsa tekintetek méregettek minket, innen-onnan hallottam is, ahogyan megkérdik egymástól:

-Ezek meg minek jöttek ide?

Azután elkezdődött a mise és mindenki elcsendesedett.

Zsolttal pedig hétről-hétre eljártunk a templomba, valami fajta megkönnyebbülést, más nézőpontot és békességet hozva a lelkivilágunkba.

Egyik sétánkon szembe jött valaki, látásból ismertük, és köszöntünk neki.

Amikor mellénk ért, hirtelen megállt és ránk nézett.

-Jó estét!-szólalt meg- aztán hogy vannak, jól érzik itt magukat?-kérdezte.

És ez időtől fogva egyre gyarapodtak az emberek akik szívesen megálltak szóba elegyedni velünk.

Mi pedig végre egy kicsit kezdtük otthonosan érezni magunkat.