Markovity Radmila: Semmi és valami

November utolsó napjaiban járunk, a langyos nappalokat felváltotta a hidegebb levegő, de ha autóval közlekedik az ember, elég egy átmeneti kabátot öltenie magára.

 Születésnapi ebédhez készültem. Illendően, de szolidan felöltöztem, ajándékot a táskába helyeztem és elindultam a garázs felé. Megvívtam szokásos harcomat a garázsajtóval. Szerencsére eddig a győztes én lettem.

   Gyorsan a ház elé értem, leparkoltam. Megindultam a bejárat felé szaporázva a lépteimet, mert feltámadt a szél, ami nem kímélte a bőrömet. Nyolc, tíz lépcső vezetett a bejárati ajtóhoz, aminek jól neki kell veselkedni, csak akkor engedi be a halandót.  Maradt pár lépés, és indulás a második emeletre. Nem kapkodtam a lábaimat, úgy öregasszonyosan lépkedve, a korlátba kapaszkodva haladtam fölfelé. A lábaim kezdtek nehezedni, valamikor a kovács fújtatója sem lövellt ki magából több levegőt, mint az én tüdőm. Megálltam fújtatni, közben eszembe jutott Platón , Arisztotelész, akik azt állították, a semmiből lett valami. Ezzel a semmivel a huszadik század tudósai is foglalkoztak, szerintem ma is erről filozofálnak. Ők sem tudnak mindenben megegyezni, akkor én mit akarok? Igaz lenne a tény, hogy a semmiből keletkezik a valami? Tévednek? Én tévedek, amikor nem tudom felfogni, hogyan lesz a semmiből valami?  Most van semmi, csak én más formában érzékelem. Vagy csak nézőpont kérdése az egész? Az sincs kizárva, a semmi mégis csak valami. Például ifjú koromban felszaladtam a lépcsőkön, az nekem semmit sem jelentett. Ma nehezen, lihegve vonszolom magam fölfelé ugyanazokon a lépcsőkön, így lett a semmiből valamiféle nem kellemes állapot, amiből ha ismét semmi lenne, így váltakozva hol könnyebb, hol nehezebb lenne az amúgy is nehéz élet. Abbahagytam az eszmefuttatásom, és csigagyorsasággal felértem a második emeletre. 

  Kedves fogadtatás, kellemes hangulat, a finom falatok közötti halk nevetgélés.

  Az idő röpül, amikor sétálnia kellene, de vár a kötelezettség, menni kell.

  Lefelé haladunk, magunk után hagyjuk a lépcsőfokokat.

–Látod testvér, lefelé nem nagy gondot okoz a második emelet. Mondhatnám: semmiség.

–Igazad van, Nekem is a fejem felett általában ott lebeg a  semmim sem fáj óhaj, pedig tudván tudom, ez önámítás.

  Az utcára érve elcsattant két puszi, majd mindketten ráléptünk a saját sorsunk útjára.

  Nekem az a „megtiszteltetés” jutott, az autóm ajtaja csődöt mondott. Fenekemmel lökdöstem, kezemmel ütöttem, de nem nyílt ki.

–Nem tolsz ki velem ármányosa! Megkerüllek és bemászok, ha az anyósülés melletti ajtó kinyílik.

  Sikerült.

  Igen ám, de át kell mászni a kormánykerék mögötti ülésre. Dühömben nem dolgoztam ki kellő stratégiát.

  Fél fenékkel az eredetileg nekem szánt ülés szélére ereszkedtem a bal kezem és bal lábam segítségével, de a jobb lábam sehogy sem akarta a szép szót. Ekkor megragadtam két kézzel a térdem, a fejem felett cibálva átemeltem a lábam a kormánykerék felett.

  Azóta két mankóval közlekedek, ha a természet törvénye kikényszerít az ágyból.

   Megfeledkeztem róla, nem vagyok húsz éves, de megértettem, hogyan lesz a semmi-ség-ből

valami áldatlan helyzet.

Kép: Bak Imre: Nap-Madár-Arc (Tükrözés)