Kapolyi Noémi: Egy nagy szerelem története, velem, a nő szemével 12.rész

Izgalmas hétköznapok

Az évek alatt, kemény munkával felépített dolgainkat hetek alatt szétosztottuk, és leraktuk.

Az addig állandóan csörgő mobiltelefonok elhallgattak.

Gyakran felmentünk a hegyoldalban lévő kiszögellésre, a kertünk tetejére, és csak üldögéltünk, és bámészkodva beszélgettünk kiskutyánk társaságában a diófák alatt.

Furcsa volt.

Az addig lüktető, és rohanó életünkből immár teljesen kiragadtuk magunkat, és most nem tudtunk mit kezdeni a ránk szakadt idővel.

Ez így élettelen-mondtam egyszer Zsoltnak-túl csendes, így halott, be kellene laknunk- javasoltam.

Végiggondoltuk, mit szeretnénk csinálni, mivel szeretnénk foglalkozni.

Ha itt szeretnénk élni, magunknak kell megteremtenünk azt a környezetet, ahol jól érezzük magunkat- állapítottuk meg.

A házacska fölött rengeteg ól, és egy présház is állt.

Összeszedtük a faanyagokat, és az ólak elé kerítéseket építettünk, oszlopokat állítottunk, szögeltünk és fűrészeltünk, míg alkalmasak lettek néhány állat számára.

Sokszor pedig a hirtelen emelkedő kert pincedombján leheveredtünk a fűbe, és egymás kezét fogva néztük a fejünk fölött himbálózó virággal teli gyümölcsfák ágait, és néha csak azon ijedeztünk, ha leesett egy hőscincér a körtefáról.

Nem is sok idő múlva benépesült az első kis tyúkudvarunk.

A kiadásaink érezhetően lecsökkentek a falun lakással, bár még mindig sokat utaztunk, az igényeink átalakultak avval, hogy másként kezdtünk élni. 

Először az tűnt fel, hogy mivel rengeteg időt töltöttünk a szabadban nem lett szükség a tévénkre.

Igencsak nomád módon éltünk, ha meleg vízre vágytunk, be kellett hozzá gyújtani, lámpafény sem volt mindenütt, és a hegyoldalban nem lehetett hallgatni a rádión egyetlen adót sem.

Az esti fürdések idején egymásnak forraltuk a meleg vizet, összekevertük kútvízzel, és a nagy dézsába külön-külön lekuporodva megfürösztöttük egymást. 

Nem kellettek a szavak, csak csendben örültünk egymásnak.

A szekrénybe akasztott elegáns ruháink elfeledve lógtak a sötétben, a tűsarkukat felváltotta a gumicsizma.

És mi folyamatosan, mindig és mindent együtt csináltunk, minden pillanatunkat együtt töltöttük el, és mindketten úgy éreztük, az eddigi életünk csak egy álom lehetett, várakozás, most pedig valóban élünk, lélegzünk, a valóság csak most kezdődött el a számunkra.

Zsolt válópere végtelennek ígérkezett, de itthon csak magunknak éltünk, és nem tudták bezúzni az ajtónkat a városban zajló nehézségek,  egyelőre.