Kapolyi György: Végszó 2

Mert mást sem tudott, csak pipiskedni. Mozdulatlan felsőtesttel, aprókat lépve, úgy tűnt, mint egy egyszemélyes Nyírfácska együttes. 

Meg arról is meg volt győződve, hogy elbűvölő…

Mert látta a járókelők elképedt arcát, bamba tekintetét, ahogy rámeredtek, mert nem hittek a szemüknek. Aztán kénytelenek voltak elhinni a látványt, mert a víziónak tűnő jelenség végiggördült a járdán, ősz hajában csillant a napfény, kopott retikülje mozdulatlanul úszott fogantyúját markoló kezében. Mert mást sem tudott, csak pipiskedni.

Bőségesen redőzött hosszú szoknyája mereven haladt, a koreográfiának megfelelően.

Kifestett halotti maszkot idéző képe is mozdulatlan,- csak általa ismert felső régiókban látó szemei homályosan meredtek előre. Groteszkje valahol mégis suhant menés helyett, volt benne valami földöntúli, valószínűtlen, és mégis igaz.

Maga köré tudta szülni saját világát, azt a valamit, amiben tudott élni.

Ez a létforma egyszemélyes és megismételhetetlen, itt minden, csak az ő engedélyével és egyetértésével történhetett.

Ezek szent régiói az életnek, ami azért örök érvényű, mert sok mindenben emlékeztet a halálra, ami végjáték körülölel, hermetikusan elrekesztve az életnek nevezett állapottól,  Magadra utaltan oldódsz fel a homogén teredben, körülvesz a végtelen csend, és egyedül indulsz el ismeretlen utadra.

Súlytalanul libbensz egyre feljebb és feljebb, az alattad zsugorodó világ egyre kisebb és jelentéktelenebb, most döbbensz rá, hogy milyen pitiáner dolgokból csináltál ügyet egy hosszú életen keresztül, hajszolva a dolgok lényegét, amit nem tudtál meg soha. 

Csak tapogatóztál, mint egy barlangi vakrák, azt gondolva, hogy egy karnyújtásnyi az egész világ.

Azt hitted, hogy az ebéd utáni sziesztáid a gyönyörök kertje, elégedett mosolyt varázsolt a képedre a gondolat, hogy ezt kevesen engedhetik meg maguknak.

Kiábrándító, hogy mennyire jelentéktelen és önmagát félreértett világodban éltél, meg sem hallva a szélben szóló figyelmeztetéseket.

Bár sokszor a siketség egy áldás, a sors különös kegye, hogy csak olyasmit hallasz meg, amit el is tudsz viselni.

Ha helyette „Látod amottan a síri világot…” a düledező, korhadó fejfák erdeit, a megkopott és elfelejtett nevekkel, hát egyből odalenne a délutáni kényelmes sziesztád, a túlzabáltság böffenései, helyettük szűkölő lelked segélykérő vinnyogását hallgatnád, amit rajtad kívül nem hallana senki.

Ha jó ember voltál, ha rossz, ugyanazon az úton kell végigmenned, és Napóleon szavai sem nyújtanak vigaszt, miszerint a dicsőség a holtak napfénye…

Jobb egy kuszmatt verébnek lenni, mint egy lenyilazott rétisasnak, aki még holtában is fenséges, és mire megy vele?

Ugyan úgy széthordják a hangyák, mint majd a verebet fogják.

Mert mást sem tudtál, csak pipiskedni.

A lét és elmúlás csak a végén érintett meg, akkormár hiába a belátás, a frissen szerzett bölcsességeddel nem mész semmire, mert lejárt az időd. Valahol nem sikerült okosan élni, csak elmenni, de minek.

Az igazság halk szavát elnyomják a harsogás és díszlépések lelkesítő és értelmetlen örömei, ja, csak magadat hibáztathatod, senki mást, ha figyeltél volna…de nem tetted.

Mellékletek terület

Kép: Kapolyi György alkotása