Suba alá bújok, mint a pásztor éjjel, lelkem visszapillantó
tükre világít a sötétben, megkérdezem önmagam: miért vagyok
ifjúságomra oly szörnyen mérges, mint a durcás kisgyermek,
akinek anyja mások gyermekére nevetett.
Vágyok felidézni éveket, években az életet,
szeretném a világba kiáltani, amit nem lehet,
reszketek, mint a nyárfalevél, könnyem hullatom,
mint a szomorúfűz, fájdalmat önmagamnak okozok.
Igyekszem szívembe zárni a bánatom, mégis maradok,
kutatok, fel sem foghatom, honnan kezdjek böngészni, a
csecsemőkortól a mai napig homályos fátylat lebbenteni,
az elmúlt évekbe kövesedett létemmel a tetteim megérteni.
Most velem fekszik, velem kel fel a közelgő hópehely,
előtte színpompába öltözteti a földet, van
sárga, barna, rőt vörös, lila, piros színű lomb,
amelyről minden szín rám mosolyog, búcsút int felém.
Súgta a díszruhába öltözött fa: „Ha még itt leszel
tavasszal kedvesem, a bimbóimat csak neked nevelem.”
Mint általában a legtöbb ember, te is felteszed a kérdést, miért is éltél-élsz, ki is vagy valójában, megpróbálod felidézni mindazt, ami veled történt. Tetteinkkel, sőt, a nem tettekkel szembesülni nem éppen egyszerű. Az általad éreztetett bizonytalanság azonban - ezt jó olvasni - jövővárással folytatódik, zárul, kedves Mila. :)
VálaszTörlés