Örvénylő alagút

Vég nélküli, görbülő folyosókon libegett súlytalanul.  Ajtók, ablakok torzultak előtte fehéren, szétcsúsztak meg összehúzódtak a falak, puhán siklott odébb a röpködő függönyök közt,s  a gomolygó ködben üvöltött a csönd. Fény villant, lidérces, távolodó fény, s őt húzta, vonta az örvénylő alagút.
Furcsa béke, nyugalom járta át, suhant a parányi sugár felé. Surrogó zajok, hangok tolakodtak át a végtelenen. Hirtelen fény zuhant a szemébe, lassan kitisztult a világ, emberi alakok rajzolódtak ki körülötte. Teste páncélként szorította, óriás ült a mellén, s száguldó lovak dobogása rivallt a fülébe. Aztán újból repült a nyirkos sötétben, az oszladozó ködben, és nagy sebességgel csapódott az összezáruló falaknak. Fények, hangok villanások.
Eloszlott a köd, elsüllyedt a folyosó, meleg fuvallat bizsergette. Gyengéden paskolta valaki az arcát. Zavartan nézett fel. Fehér fal, majd egy föléje hajló arcból ibolyakék tekintet fúródott a szemébe.  Mázsás súly nyomta testét, mozdulni se bírt. Tudata lassan éledezett.
"Most már visszatért, nyugodjon meg. Itt marad még velünk", simogatta  a kékszemű hang. Megelevenedett körülötte a terem, halk beszéd, ajtócsukódás zaja lopakodott a fülébe.
" Itt van a kórházban, túlélte a szívleállást ", villant eszébe a gondolat. Vizes tapintást érzett cserepes ajkain, mohón itta volna, de nem kapott. "Nem lehet még innia, ne ijedjen meg, nyugtatókat kapott, pihenjen", szűrődött távolról a szó.
Jólesően süllyedt az ággyal a melegben, lecsukódott a szeme. Fáradt volt, rettentően fáradt.