Kalandozások

A kapu idegen tornyosult a gyerekek fölé. Két szárnyát erős hurokba szorított szög fogta, vigyázta a házat hívatlan vendégtől, óvta a kiszabadulni vágyakozó testvéreket.  Kiskapuja se engedett a könyörgő tekinteteknek.  A retesz csak felnőttek kezének engedelmeskedett, hiába csimpaszkodtak bele, ketten se tudták kinyitani. Vaskos keresztfák erősítették, ahová kis üggyel - bajjal fel lehetett kapaszkodni.
 Csak a legalsó deszkapántra álltak, s a fölötte levőbe fogóztak, még ez is gyermekpróbálónak bizonyult, nem egyszer a földre huppantak onnan is. De a lelemény kiutat talált a gyerekek számára. A nagykapu alján billegő csapódeszka alatt nemcsak Morzsa kutya bújhatott át!  A   kutyát követte a  kislány, őt a bátortalanabb testvére, s hátukra fekve kézzel-lábbal tolták magukat a keskeny résen át. Morzsa ugyan hason csúszott, de az eredmény ugyanaz lett. A kapun kívül leporolták ruhájukat, óvatosan füleltek visszaparancsoló szó után.
  Csend honolt, a nap majdhogy a fejük fölül nézett rájuk, s felfedező kalandozásra biztatta őket. Néptelen volt a kis utca ebben a dologidőben, csak a libák pihegtek egy lombos árnyékban.  A kutya már eltűnt a kanyarban, lihegve futott velük az utca, csurgott róluk a verejték.  Az útkereszteződés  megálljt  parancsolt.  Most hova, merre, melyiket kövessék, néztek szét.  Intett nekik a templomtorony, hát arra vették az irányt.  A bokáig hullámzó porban verebek fürödtek, lomhán húzták rakott terhüket a tehenek reménytelenül csatázva  a böglyökkel , s gazdájuk” csá, Berta, hó, Mári „  álmos noszogatására se léptek szaporábban.  
  A két gyerek szemvillanás alatt osont át a fő úton az egyre közeledő torony felé. Tovább, tovább,  bátorították egymást, néha egy-egy szem szilvát, illatos almát kaptak fel a földről, amelyek   a kertekből kikandikáló fákról   potyogtak. Az utca végén nagy kő kínálkozott pihenésre, de a csilingelő patak hamar odébb csábította őket. Egyszerre eléjük került a torony, égbeszökő csúcsa alatt óriási ezüstlabda gömbölyödött, egymás alatt kettő is, nagy ajtaja tárva - nyitva .
Megkondult a toronyóra, riadt galambok röppentek fel a kis ablakról megdermesztve a gyerekeket is.  De a harangláb csigalépcsője türelmetlenül hívogatott.  A kíváncsiság egyre feljebb vitte őket a kanyargó lépcsőkön, néha szűk kis ablakokon bámultak ki az egyre zsugorodó falura, mezőkre, dombokra, majd tovább kaptattak felriasztva a szunyókáló baglyot, belegabalyodva a pók hálójába.  Már-már fordultak volna vissza, de előbukkant egy óriásharang, majd még egy. Földbe gyökerezett a lábuk, csak álltak ott, ámultak-bámultak, kábította őket a régi dohos szag, a röpködő galambok is.
  Bimm –bamm…bimm – bamm…  dübörgött  riadót  a harang. A nap sugarai már ferde csíkokat rajzoltak a harangláb poros levegőjébe. A lépcső nagy zajjal rohant lefele lábuk alatt, az utcán hiába kínálták őket a gyümölcsfák, rájuk se néztek, csak loholtak hazafele, nehogy észrevegyék eltűnésüket.
A libák még ott tollászkodtak az árnyékban, Morzsa is akkor bújt át a lappancs alatt, s alig csúsztak be az udvarra,  anyjuk ebédhez szólította őket.