Vízkereszt

Az utolsó napig kitartottunk a karácsonyfa elbontásával. Nem voltunk sohasem vallásosak, de azt tudtuk, hogy ennek az eseménynek vízkeresztig meg kell történnie.
Ezért az utolsó este, mikor már anya, Luca és húgi elpihentek, nekem a ház urának jutott ez a hálátlan feladat. Ahogy sorba kerültek le a kis díszek, a gömbök és kibontogatott szaloncukorpapírok, már megint erőt vett rajtam a szomorúság. Nem tudtam megmagyarázni sohasem, de mindig elszorult a szívem, ha le kellett bontanom a fát. Valami visszahozhatatlanul elmúlt, a varázslat véget ért. Amíg ezek a gondolatok kavarogtak bennem, szép lassan el is készültem: a díszek visszakerültek dobozukba, hogy egy újabb év kuksolás után újra felragyogjanak, a kifosztott szaloncukrok és leégett csillagszórók kikerültek a szemetesbe. Már csak a fa árválkodott ott kopaszon, tehetetlenül. Egy kicsit leültem, még egyszer elbúcsúzva tőle, majd kidolgoztam a kivonszolás taktikáját. A lakáson keresztül nem vihettem, mint tavaly, mert húsvétig hallgathatom, hogy az egész lakás tele van a fenyő tüskéivel, a lakás legváratlanabb zugaiban. Ezért új stratégiát dolgoztam ki, ami azért hordozott magában némi kockázatot. A terv a következő volt: a fa az utcára nyíló szobában volt, így hát kituszkolom az ablakon, ami nem kis mutatvány, mert a fa húgi miatt igen méretes volt. Na, mármost természetesen beszorultunk. Így hát a kapun keresztül ki az utcára, és az akció kívülről folytatódott. Mondanom sem kell, hogy amikor a hanyatt esés határán a fa kicuppant, az egyébként néptelen utcán két dülöngélő részeg jelent meg, és az egyik így szólt:
- Nézd egy negatív télapó, ez nem hozza a fenyőfát, hanem viszi!
Megsemmisülve vonszoltam magam után a termetes fát, be a kapun keresztül. A kutya igencsak elcsodálkozott, hogy már megint itt vagyok azzal a mozgó bokorral, amit az istenért sem engedek neki lepisilnie, pedig milyen jó lenne. Hosszas dulakodás után sikerült átlendítenem a szomszéd kerítésén, akivel már le volt zsírozva, hogy a kazánjában végleg eltünteti a bizonyítékot. Már csak a takarítás és a lakás visszarendezése, ami szintén nem volt kis mutatvány. Ebből a porszívózás tartott csak két órát, amíg a fa vonszolási útvonaláról sikerült felszürcsölni az elhullatott „szőröket”. De mindennek vége lett egyszer és egy pohár borral a kezemben lehuppantam egy fotelbe. Kortyolgatás közben visszagondoltam, hogyan zajlott le ez a karácsony. Valamikor novemberben már elkezdődött az őrület, többfordulós bevásárlási rohammal. Mindenki ideges, tülekedős hangulatban próbálta egymás kezéből kitépni a szerinte legmegfelelőbb ajándékot. Aztán ott volt a fenyőfa vásárlás: ez kicsi, ez görbe, ez most nem divatos, ez túl egyszerű és mindez arcpirító árakon. Azután a tipikus atyai feladat, a fa befaragása a három számmal kisebb talpba, mindezt, hogy a húgi meg ne lássa, mert ő még hitt benne, hogy a fenyőfát karácsony éjjelén egy angyalka hozza /de irigylem ezért/.
Ahogy fogyott a borocska, úgy törtek felszínre az emlékek: egy régi karácsony emléke a nagyiék tanyáján. Nem az ajándék volt a lényeg, hanem az, hogy együtt készültünk az ünnepre. Együtt készítettük a fenyőre a mézeskalács figurákat, titokban apró meglepetés ajándékokat barkácsoltunk egymásnak. Aztán elérkezett a szenteste, csak a gyertyák világítottak és mi dióra kártyáztunk, mert vártuk az éjféli mise idejét. Meghitt és emelkedett volt a hangulat. Aztán a nagypapi befogott a szánba és repültünk a karácsonyi, havas éjszakában a falu pislákoló fényei felé. A templom ahová megérkeztünk rengeteg gyertyával volt feldíszítve és olyan hangulatot árasztott, ami örökre beivódik az ember emlékeibe és onnan nem tudja kitörölni sohasem valami új, modern, tolakodó élmény. Azután mikor véget ért az éjféli mise, hazaindultunk a méteres hóban. A csengő csengett a lovak nyakában, a hó porzott utánunk, boldogok és önfeledtek voltunk. Amikor hazaértünk átadtuk az ajándékokat, majd szépen lassan minden lecsendesedett, mi gyerekek bebújtunk a hatalmas dunna alá és angyalokról álmodtunk.
Valószínűleg elbóbiskolhattam, mert egy különös álom kerített hatalmába. Láttam magam, amint a fotelban ülök, majd lassan átrepültem a másik szobába, ahol belebújtam anya testébe és láttam az álmát. Láttam, hogy ő is a karácsonyról álmodik. Az egész olyan volt mint egy burleszkfilm. Gyorsított felvételen látható volt a bevásárlási rohanás, a karácsonyi készülődés, a sütés-főzés, az idegeskedés /jaj csak minden rendben legyen, időben elkészüljek/. Ekkor minden lelassult: szenteste volt, mindenki ott állt a fa alatt és fogtuk egymás kezét, énekeltünk, a csillagszórók szikráztak, a kis apró gömbökben visszatükröződve. Aztán következett az ajándékbontás. Hallottam anya gondolatait: remélem most nem valami háztartási gépet kaptam. Gyorsan otthagytam anya testét és égő füllel gondoltam arra a szeletelőgépre amivel az idén leptem meg életem párját. Luca felé repültem, az ő álmaiba is betekinthettem. Ő is a karácsonyról álmodott: -milyen nagy felhajtás ez az egész- rohangálás bevásárolni, ajándékkeresés, húgit állandóan rámsózták, mert semmire nem volt idejük és így kevesebbet tudtam telefonálgatni a barátnőimmel. Majd a szentestét láttam, fogjuk egymás kezét és láttam, hogy Luca egyre izgatottabb. Nézzük csak mire is gondol, igen megvan: -remélem azt az mp4-lejátszót kapom meg, amit kinéztem magamnak, de nem a pinket, hanem a gyöngyházszínűt. Na meneküljünk innen is bár a hajsütővas anya ötlete volt. Most húgihoz repültem, természetesen ő is a karácsonyról álmodott. Kicsi kezén számolgatta, hogy mennyit kell még aludni – hat, öt, négy, három, kettő, egy- csukódtak be ujjai – végre itt van! Ma hozza az angyalka a fenyőfácskát és az ajándékokat. És itt állunk ez alatt a hatalmas fenyő alatt, fogjuk egymás kezét és énekelünk. A gyertyák melegen világítanak, és én látom két csillogó csillagszóró között az angyalka mosolygó arcát. Nem érdekelne semmilyen ajándék, ha ez a pillanat örökké tartana. Itt megállítom a képet, körberepülök mindenkit és szeretném, ha a lelkembe beivódna ez a kis időtöredék. Most kirepülök az udvarra, már messziről hallom a kutya nyögését: soha többé nem eszek ennyit, soha többé.
Ekkor felébredek, jól elaludtam mert már hajnalodik. Éppen fel akarok kelni a fotelből, hogy egy kényelmesebb pózban folytassam a szendergést, amikor lassan kinyílik az ajtó, és húgi oson be rajta, azonnal az ölembe telepszik.
- Látom az angyalka elvitte a fenyőfácskát.
Megláttam legörbülő kicsi száját, így megpróbálom gyorsan megvigasztalni:
– Tudod kicsim el kellett vinnie, mert véget ért a karácsony, de valamit itt hagyott: a szeretetet.