Szolid
szemedben kővé dermed az idő,
ha
látod e csodát.
Mosolyod
szól, nézd mily olcsó a jövő,
s
ha lépsz majd odaát,
melléd
ér acélt s üveget egyszerre törő,
őszinte
erő, érzed a falát,
vigyázva
szemléld, mert őrülten dühöngő
bölcsőm
volt, mi börtönbe zárt.
Néha
tiszta forrás vize vagyok,
de
vigyázzon, ki imád,
mert
dühömben kárt hozok,
s
mérgezem, ki belém márt.
Ne
sírj! Nem direkt fájdalom, mit okozok,
tehetetlen
e test, melyben bezárt
lelkem
ajtót remélve zokog,
szememnek
könnyein át.
Azt
hiszi, belőle távozok,
mikor
sikolyára szájat tát.
Fekete
pondrót lát, mely remegve mozog,
apró
gombszeme lelkébe lát.
Szemem
mögött koponyám ropog,
ha
nézem e csodát,
megnyugvás
jő, álom kopog,
hogy hidd, látom majd a csodát.
hogy hidd, látom majd a csodát.
Kedves Levente!
VálaszTörlésOlvasom a verseid, jelzem. Mély bánattal írsz, szépen, mégis olyan érzésem van, hogy valami átok sújtja szavaid. Jók a képeid és félni kell tőlük.
Kedves Éva!
VálaszTörlésMegtisztel, hogy időt és energiát szánsz a soraimra! Köszönöm figyelő szavaidat!
"Harangok vonagló tánca érintette meg ajkaimat, kiképzett sírköveken át bíborragyogással érkezett hozzám. Diszharmonikusan rázkódik az idő. Vörös fényen át közelít felém, rágós remegése megfakítja csontsovány arcom bőrszínét. Hantjaikon ugráló halottak most gondolataim, rám mért ütéseiktől recsegve csattannak ketté csontjaim. Múltamat nyögve kérném – adjon nekem új erőt, s új értelmet féregrágta szívemnek. Szakítsa ki belőlem franciásan e dallamtöredékek tárházát. Hagyja szeretni végre önmagam, hisz rám van írva, valójában mit is jelenthetek nekik.
Szállnom kellene, repülnöm, mégis hátamon fekve, izzadtan sajog testem, pedig túlléptem már idejétmúlt bánatképeimen. Azt hiszem, a bizalom hiánya éget, nevet rajtam, kacagva tükröt tart, s közli, nem várja a véget.
Hason csúsztam elé, s rettegve kértem alázatát. Könyörögtem esélyt az élethez! Sírva láttam, röhögve fordult el. Ekkor torzultam magam köré, s fontam kaktuszárkádoktól ölelt lelkem völgyére acélburkok özönét.
Két tenyerem tartom a végtelen istenek elé, arcom szomorúan tekint vissza, mosolyából bánatfény áradt zuhatagban zúdulva rám.
Poshadt víz íze szaporítja szám rettenetét, világosan érzi, világtalan szemmel látja, életlen foggal őrli, rágja, ösztönösen mossa át agyam a tisztának látszó, közömbös világok bárgyú áradata.
Teher lettem! Fölösleges, rusnya nyűge ennek a világnak. Teremtményei ismeretlenül vetnek pokolra, ismeretlenül vetnek követ rám. Vajon mivel vívtam ki íly csodálnivaló félelmetes gyűlöletüket?"
(E részlet a Teher címet viselő alkotásomból származik s talán némi magyarázattal is szolgál.)