Boros vagyok

Sikerült a sátrat felállítani, ami mindig gondot okozott a múltban, most azonban hozzáértő segítséget kaptam a fiaimtól és a barátjuktól. Főleg tőle, mert a sátor az övé és ő maga nagy túrázó, kiránduló.
- Mikor kezdünk el már horgászni? – türelmetlenkedtem, amint megláttam állni a sátrat.
- Ott van minden a csomagtartóban, bot, damil, horgok, csali. Még emlékszel, mi mire való?
Emlékszem, hogyne emlékeznék! Sokat pecáztam én a Körösben, gyerekkoromban, emlékszem még mindenre, a fűzfák árnyékára, a csendes öblökre, a gátakra, szigetekre, kifogható halakra, márnákra, balinokra, meg persze a kövi márnákra, küszökre (mi snecinek hívtuk). Jól emlékszem a horog felkötés titkaira, a csali felfőzésének módozataira, az úszó használatára, a legyező technikára, fenekezésre. nem orroltam meg a kérdés miatt, csak éppen arra gondoltam, hogy amit az ember egyszer megtanult és szeretett csinálni, az megmarad, azt nem felejti el évék, évtizedek múltán sem.
A többiek még a sátor körül ügyködtek, mikor bedobtam a horgot. Rögtön kapásom volt – egy araszos, csúf kinézetű hal. Törpeharcsa.
- Ügyes vagy! – kiáltották a fiúk – A nagy hooorgász!
A csúfolódással a halak nem sem törődtek, mert rövid óra alatt már tíz-tizenöt törpeharcsa ficánkolt a haltartóban. Látva, hogy ennyi gyűlt, átadtam terepet az ifjúságnak, legyen nekik is „siker élményük”, én pedig megraktam a tüzet, és neki veselkedtem a halak pucolásának. Hát, az egy keserves munka, mondhatom! A síkos, nyálkás halakkal nehéz elbánni, s a tüskéik, bizony, nagyon rondán összeszurkálják az ember kezét. Már az elkeseredés határát súroló állapotba kerültem, amikor megjelent a folyó túlsó partján egy ember.
- Nem úgy kell a törpét pucolni! – kiáltott át a vízen.
- Ha jobban tudja, jöjjön, mutassa meg! Ha átjön, még egy pohár pálinkával is megkínálom – tettem hozzá, hogy vegyem el az élét a durvára sikerült válaszomnak.
- Boros vagyok!
- Az is akad!
- Ott van fennebb a ladik, mindjárt átevezek.
Negyedóra teltével elő is lépett a bokrok közül „boros vagyok” szavak kíséretében.
- Itt a pohár, fogja! – kínáltam meglepődve rátarti megjegyzésén.
- Van az autóban szerszám? – kérdezte, ahogy leküldte a torkán a jóféle borocskát.
- Hát, hogyne lenne! Minek kell és milyen?
- Csípőfogó kellene.
- Itt van! - jelent meg a kért szerszámmal a nagyfiam.
- Úgy kell azt csinálni, hogy először lecsípjük a tüskéit, hogy ne akadjon bele a haltartóba és ne szurkáljon össze!
Amit mondott, csinálta is: lecsípte tüskéket, kibelezte, majd megragadta a halat úgy, hogy az alsó álkapcsát fogta össze a hüvelyk és mutató újával. Ekkor a kopoltyú mögött körbe vágta a bőrt, kicsit a késsel alányúlt és a fogóval jól megfogta, s egy ügyes mozdulattal, mint a harisnyát, lehúzta az egészet.
- Mehet a bográcsba! – kiáltott, s már dobta is bele.
- Nagyszerű! Erre iszunk!
- Boros vagyok!
- Tudom! Azt töltök a pohárba, otthon termett borocskát – cifrázom a kínálást, kicsit zavar a koma örökös megjegyzése.
Ameddig főtt a halleves, a fiatalok új ismerősünkkel elmentek megnézni a halásztanyát. Lelkes hangulatban tértek vissza. Elbűvölte őket a sok halász-horgász felszerelés. Még én is elcsodálkoztam rajta, mikor elmesélték, hogy milyen csigarendszeres emelőhálót használ. Vajon itt kint lakik egész nyáron? – morfondíroztam magamban, s meg is kérdeztem.
- Egész évben, nem csak nyáron – válaszolta.
- Hogyhogy?
- Hivatásos halász vagyok.
- Értem. De kóstoljuk meg a levest készen van-e már?
Tudatosan kerülöm a halászlé kifejezést, nem akarom az én levesemet a szegedi, bajai, vagy más hírességekhez mérni. Csak úgy mondom, halleves, mert végeredményben halból van, az a lényege, de teljesen más elvek alapján, mint a halászlé. Nincs receptje, hírneve, nem készítik mesterszakácsok, csak egyszerű deltai halászok. Ők ellenben nap, mint nap, lévén a hal a főtáplálékuk. El is tudják készíteni száz féle módon. De térjünk vissza a leveshez. Előbb azt mondom el, mi nem kell hozzá (mert a deltában nincs is). Nem kell hozzá piros paprika, pirított (dinsztelt) hagyma, tárkony, majoránna, tejföl. Ellenben kell bele a halakon kívül: hagyma nagyra vágva, kockára vágott krumpli, zeller gumó, fokhagyma – miután mindez összefőtt jön bele félbe vágott paradicsom, zellerlevél, lestyán, só, ecet. Kanalazgatás közben lehet erős paprikát harapdálni hozzá.
- Most, hogy elmondat, mit eszünk fogjunk hozzá, de előbb egy korty itókát…
- Boros vagyok!
- Ezt már annyit hallottam, hogy nem felejtkezem meg róla – mondtam, s neki bort töltöttem.
- Ha meg nem sértem – körülményeskedtem, ahogy elkoccintottuk a poharainkat -, megkérdezem, miért mondja mindegyre, hogy „boros vagyok”?
- Mert Boros vagyok!
- Hogy?
- Így hívnak. Boros József.