Lecsap a vércse
Kora hajnal volt, amikor a lányka nekilátott, hogy begyűjtse a
mákgubókat. Nagyon igyekezett, mert csak ez a hajnali nyirkos idő tudta megóvni őket, hogy ki ne peregjen belőlük a szem. Így a nagy csöndességben legalább hallgatja a telepes rádión a szépséges, gyors muzsikát. Addig legalább elégedett. Mert igaz ugyan, hogy Major Rebeka nem tudja milyen a város, meg, hogy milyen módja van ott a fiataloknak, de abban bizonyos, hogy az övénél csak különb lehet.
Igen sok dolog várt még rá ezen a forrónak ígérkező napon. Még csak most keleget a nap, éppen csak felfelé száll a földről, de már egyre csillogóbbak a színek, a mákszárak között is olyan szépséges zölddel erősödik a gaz, mintha tavaszodna. A gubók ugyan elvesztették eredeti színüket, kékes barnán zörögnek a szárakon, és máris csörögnek benne az apró szemecskék, de igazán csak akkor száradnak majd meg, ha kiürítve kiteríti őket az eresz alatt. Mire odaér a nap, olyan forrón perzsel, meg se lehet embernek maradni mellette.
Most még az apja alszik ott, kalapját az arcára húzva, hogy később ébredjen alatta. Le se vetkőződött az este, csak kihajította a subát a ház elé a mázolt földre, még el se dőlt, már aludt is ruhástól. Addig jó, míg alszik. Nem kiabál, nem káromkodik, csendben van. Ha megébred, máris ennivalót követel. Akkor aztán kapkodhat, mert a sült szalonnát forrón szereti, sok hagymával, paprikával. Előre megdarabolni meg csak a hagymát lehet, vagy a szalonnát irdalni.
Amíg vágja kis éles hegyes késével a mákfejeket, sűrűn felemelkedik, összegombolja mellén a blúzát, mert bizony igencsak szűköcske már, folyton szétnyílik, s láttatni engedi apró, gömbölyödő melleit. Hiába, kinőtte ezt is. Míg az anyja itthon volt, mindig tudta, mi szükséges a lánynak, miről kell gondoskodni számára. De az anyja egy nagy verés után úgy elment, azt se mondta, isten veled kapufélfa. Igaz, hogy itt, a vásárhelyi tanyákon kapuja sincs senkinek. Mégse kóborolnak el a csirkék se, libák se, mind tudja, amikor éhes, melyik kamra ajtaja előtt kell kapirgálnia.
Csak az anyja nem talál vissza többet. Igaza is van, ha elege lett ebből a folyton morgó, mosdatlan, büdös emberből, aki csak ordít, mint az őrmester, ha kell neki valami. Mindent az asszonnyal végeztetne, még az embernek való munkát is. De a jó szót nem ismeri. Csak az ostort. Az anyja itt hagyta hát őket mindenestől, így aztán most rászakadt a temérdek munka, pedig még alig múlt tizenöt. Teszi ő a dolgát, jórészt tudja is, mi a soros tennivaló, de néha elfárad, meg el is keseredik. Mert bizony, neki nagyon hiányzik az anyja cseppet sem simogató jelenléte, meg aztán kéne már rá is akasztani valamit. Hiszen ő is szeretné a szépet, meg néha elmenne a fiatalok közé is. Hallja a rádión, milyen jó dolguk van azoknak, akik nagyobb helyeken élnek, szól a zene, nevetgélnek, mókáznak. Ő meg még életében se volt máshol, mint a vásárhelyi iskolában. A tanyasiban. Ott is csak azért, mert megbüntették az apját, ha tanulás helyett otthon tartotta munkára. Busz vitte, hozta a tanyasiakat, nem is láttak mást, mint annak a belsejét. Egyszer juthatott volna el Szegedre, a városba. El akarták vinni őt is a tanítóék, ment volna nagyon, de az apja arra se adott pénzt.
- Minek az? - mondta. Még elkurvul a lány.
Végzett a mákkal, gyorsan szedett fel a földből egy kis későn vetett krumplit, jó lesz délre paprikásnak. A többit meg elviszi az út végére, ahova a boltos autó jár. Eladja a sofőrnek. El ő, el bizony! Majdcsak összejön lassan egy bővebb pólóra való. Divatosra vágyik. Még akkor is megveszi, ha megtépi érte az apja, amikor meglátja. Most, hogy mocorog már, Rebeka iszkol be a konyhába, fújja a parazsat a kukoricacsutka alatt, hogy majd beleszakad a szusz. Kész kell lenni az ennivalónak, mire magához tér az apja. Valamit majd csak tesz tán ő is, mert neki ma mosni kell. Hétfő a mosás napja. A vizet már meghordta az este, fazekakba öntve már a tűzhelyen várja a lángot. Aztán amíg kimos, főz is valamit, mert délben megint itt áll fölötte ez a vadember apja. Nem érdekli ezt semmi, csak az étel, még inkább az ital.
Neki meg az sincs, akihez szólhatna. Olyan ez a tanyavilág, hogy örömben is, keserűségben is maga van az ember lánya.
Itt még a szomszéd tanyát se nagyon ismeri az ember, olyan messze vannak egymástól. Ott az akácoson túl élőknek van egy Juci lánya, azzal bújtak össze mindig a tanyasi kollégiumban. Aranyos lány volt. De ahhoz bejárt az anyja hét közben, szeretgette, különbül is öltöztette, mint őt az övé. Jucinak még farmerja is volt, meg tűzött dzsekije. Új. Az anyja pólókat is vett neki, és Juci maga választhatta ki azt, amelyik a legjobban tetszett. Ő meg itt dolgozik napestig egy ócska kacatban. Egy kinyúlt macskanadrágban. El is menne innen, de hova? Nem ismer senkit, aki befogadná.
- Hun tekerögsz te lány? Majd mög ösz a fene az éhségtűl, oszt sömmi étök nincs előttem!
- Mög van már a röggeli édösapám, csak mosakodjék, aztán öhet is.
- Hozzad csak elém azt az ételt, ne papolj! Éhömnél vagyok. El se mozdulok innen a vacokrul, míg nem telt mög a bendőm. Hozzad má’, ne várakoztass, mert a nyakadba borítom!
- Itt van, itt, lábasba hozom, frissen ütöttem össze.
Letette apja elé a földre az ételt, és már ugrott is a berakott spórhoz, hogy a víz is melegedjen. Meg azért is, hogy oka legyen benn maradni, mert bizony a mosdatlan embernek nincs szappan szaga, különösen nyáron.
Kirakta az eperfa alá a fateknőt, hogy árnyékban végezhesse a mosást. Megszagolgatta a nagydarab mosószappant, amit még anyja főzött a télen, disznóölés után. Mert ő ezzel mos. Figyelte a mozgó boltnál az asszonyokat, hogy jófajta mosóporokat vesznek, szép dobozokban, illatosat, de neki arra nem volt soha pénze. Örült, ha annyira telt, hogy egy szagos szappant vett magának mosakodáshoz. El is dugta jól, nehogy az apja megészlelje, mert még verést is kaphat, nem dicséretet.
- Édösapám, vögye le magárul a szennyest! Kimosnám. Ögy hétig nem kerül rá sor mögint, ha most rajta marad.
- Nem köll ezt még! Maradhat.
- Az elmúlt hétön is ezt mondta. Vögye már lö, mert utóbb nem tudom tisztára mosni! Mönjön be a házba! Mindönt kiraktam, amit fővöhet helyötte.
- Jól van, no, te cserfes! Mönj hátra a kazlak mögé. Lömosom magamrúl az izzadtságot a mosó vízben.
Rebeka boldogan iszkolt a szénakazal tövébe. Addig legalább elpihen egy kicsit. Kényelmesen hanyatt vágta magát, s míg egy kis széna szálat rágicsált, nézte az égszínkék tengerben lassan feloldódó, fehéren csillogó felhőket. Volt, amelyik meg se moccant, csak lebegett a nagy kékségben, a sötétebbje meg tovasuhant, mögé surranva a csillogóbbnak. Gyönyörködött a színek, és formák természet alakította csodájában, amikor rémülten észlelte egy vércse felgyorsuló körözését Látta egyre lejjebb zuhanni. A lélegzete is elállt, mert tudta, pillanatokon belül lecsap kiszemelt apró áldozatára. Jaj, melyik apró jószágot, melyik madárkát kívánta meg éhe? Istenem, de megijedt, Istenem de megkönnyebbült! Mert a vércsét egy nálánál is nagyobb madár röpte megzavarta meg. Zsákmány nélkül kényszerült menekülni a helyszínről. Lám, az állatoknak sem mindig sikerül éhségüket csillapítani. Gyilkolással még akkor sem ér célt ez a vércse se, ha csak az éhség űzte az apró jószágra!
Megmámorosította, a békességbe hajló reggel szépsége, a megmenekült apró élet szerencséje, s érezte, hogy túl a tanyán, túl a nagy semmin rá is vár egy szebb világ.
Apja ordítozása térítette magához.
- Hova az istennyilába keresselek mán, te sömmirekellő rusnyság! Az anyád kurva Istenit! Neköm mán mönni kék a dógomat intézni, tö mög, csak ott döglesz, a’ helyött, hogy mosnál!
- Itt vagyok, édösapám! Nem akartam zavarni a tisztálkodásban.
Mire a gazda elment a maga munkáját intézni, magasra emelkedett a nap a kerek égen. Rebeka gyors, begyakorlott mozdulatokkal végezte a mosást a sűrű, barna lében. Nem volt könnyű dolga, erősen kellett mozgatnia a kefét, amíg minden tiszta lett. Mire a mosó lé is kifehéredett. Közben lökött egy-egy csutkát a tűzre, hogy az étek is meglegyen, mire helyére ér a nap.
Ez a lány látta a tanyasi kollégiumban, hogy falból folyik a víz, hogy felülről zuhog rá a kellemes meleg permet. Tudta, hogy máshol mosógéppel tisztítják ki a ruhát, és gép szívja ki a port mindenünnen. Csak meg kell bökni egy kapcsolót, és világosság árad szét a szobában, és egy szál gyufa segítségével főzhet a gázon, aki akar. De azt nem is álmodta, hogy pár kilométerrel odébb, a szomszéd tanyán is adott ez a lehetőség. Juci ezt sose mondta. Ő itt a világ végén természetesnek tartotta azt az életet, ami a sorsa volt, és csak álmodozott néha valamiről, ami elérhetetlen, ami szép...
Ma jön a mozgó bolt. Rebeka is elballag odáig, noha most nincs vásárolni valója. Most csak azt reméli, hogy Juci is kijön valamit venni. Ők ugyan többnyire bejárnak Vásárhelyre, ha vásárolni valójuk van. Apja, anyja motorral jár, meg autóval. Azzal intézi a dolgát.
Juci nem jött. Mint már jó ideje. Végül csak megkérdezte az egyik tanyasi asszonyt, nem tudja-e, miért nem járnak ide mostanában Vas Juciék?
- Ó, lelköm, azok mán jó ideje nem laknak kinn a tanyán. Beköltöztek a városi házukba. Még a tanyát is eladták. Azt látnád csak! Hogy abból milyen palotát alakítottak! Rá sö ösmer, aki korábban erre járt.
- Elmöntek a Juciék? Hogy töhették?
- Jaj, kisjány, nem akar mán tanyasi lönni, világ végin élni, aki jobbat is töhet. Módjuk volt rá, töhették. Jól tötték.
- Dehát, most mondja, hogy valaki mögvötte, kiszépítette a Juciékét! Akkor meg csak van keletje még a tanyának.
-Van lelköm, hogynö vóna. Mögpihenni, szórakozásul, rejtőzködésre csak mögvöszik. De dógozni, élni nem jó mán itt.
Folytatása következik.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése