Pessoa - komód

(eladott, majd visszavásárolt bútordarab, néhány új fiók beépítése után)

Kőgalambok

Lisszabon egén e szürke kőgalambok
kavicsot piszkítanak Álvaro fejére
Mesterem nyájőrző farkasokat alkot
pálcája-tört mágusom suttogja Vége

ma sem írok habzó  országmentő verset
és nem használok antik mohás szavakat
nézem csupán a rézsútos esőcseppet
és olvadó hajót a horizont alatt

elhervadtak az Adónisz-kerti rózsák
lehullott Ricardo Lídiája maszkja
hülyéknek adhatnék egy-két angol órát
hogy ne legyek mégsem lézengő mihaszna

de  matatnak bennem szorgos hajóácsok
egy benyílóban bukott vén király vagyok
az egymásba-font Kálváriák kalácsok
és helyettem sem viszi más  a Mondatot

Szárnyalás

az archaeopteryx ha víztükörbe nézett
már a szárnyas ifjú röptét látta benne
s fönn a csillagszerkezet árbockötélzet-
ként feszült amíg hajóztam életembe

öt nyelven soroltam vajákos igéket
s előbb csak apró sajkát később hajót
ácsolt versekből a vágy mely bennem égett
s valóság lett mi korábban emlék se volt

Ketrec

óriás napelem
érzékeim kihajtogatva
és egyre csak
szívnám magamba
ami történne velem
de
minden ketrec ketrecbe nyílik
a tágabb szűkebbe ring át
és észre sem veszem
ha rám hegesztik
az utolsó kalitkát


Bomba

a tűzszerész Idő
benyúl az alkony hóna alá
és hatástalanítja a nappalt
ami volt
már nem ketyeg

Isten csillagokat szór
vaktöltényeket


Drót

dolgaink túlrendezettek
lelkünk fölsodort
szögesdrótköteg
ezért csodáljuk (titokban)
a víz-gyalulta lapos követ
melyet úgy épít a változás
hogy lecsiszol róla
minden fölösleget

Kíváncsiság

Mindenség fonákja éji égbolt
hiába rágják csillagok
nincsen rés sehol hogy megláthatnánk
mi van Odafönt

egyetlen levél-e az Erdő
vagy számtalan másTér és Idő csüng
Isten rügyező sétabotján

marad a kíváncsiság
mely végül magába-omlik
majd újból épül s beomlik ismét
termése épp a mag hiánya
s szomjúságra szomjúságot iszik

mert mi elejétől fogva
bízunk valakiben ám tartalékként
a sorsunkból még kilátszó utolsó hegytetőn
ott lapul a remény orvlövésze


Pont 

az Út csak bennem létezik
ujjbögyöm horizont
amit megérintek maga a Végtelen
s átborzong belém

egyetlen pont között
a legnagyobb távolság vagyok
felhő mely itatósként
fölszívja a mezőt

aortám elszáradt galaxis-ág
jövőm teremtés-előtti
tolvajkulcs terve csak

e móló hajtincse a tenger
érzékeny szemébe lóg
akár emlékek láncai
egy mérhetetlen kútba


Tátogó

Bensőmben
összehajtogatott antik vitorlás lakik.
Kagylóként tátogok, s mint rajtuk a víz,
rajtam valóság áramlik át,
és megpróbálok a karistoló gondok köré
gyöngyöt növesztve, reményt termelni,
egy ismeretlen gyöngyhalásznak.


Utazás

Mikor Ricardo utazására
emeltünk poharat, akkor éjjel minden
pályaudvar elgurult, csupán a mozdonyok
maradtak itt, hogy a távolságról meséljenek,
s mi kihűlt, rozsdás kazánokat próbáltunk
fölfűteni képzelettel, mert minden utazás
kintről befelé halad. A jelen, kósza emlék csupán
a párás ablak mindkét oldalán.


Halpiac

van lakásom
lépcsőházam kapum utcám városom
de fényben is úgy mozgok akár a föld alatt
WANTED
üvöltik amerre járok szobákra szögezett házfalak

mondják
szemüveges kopott mindig-kalapban-alak
pedig a nyugalom alatt célokat gyalul a dac
bennem távoli óceánok sós-szagú csokra
s minden kikötő mögött versek nyüzsögnek
akár a halpiac

minden mólón ugyanaz a kendő vagyok mely nekem integet
tolvajként megfutok vagy kincsekkel megrakodva érkezek

nem tudja senki sem




Kelebi Kiss István