A nagy víz felett alig lebegett néhány bárányfelhő, hét ágra tűzött a nap. Lomhán mozgott a végeláthatatlan tömeg, ezerféleképpen tördelve a rávetődött sugarakat.
Időnként fel–felvillant egy vízből felvágódó ezüstös test, önfeledt játéka a felszín alatti világnak. Az egész látványból áradt a végtelen hatalmú sötét mélység nyugalma, és biztonsága.
Egy egészen más világ, hatalmas ereje, titkokkal telt mindenhatósága, a maga élőlényeivel, és drákói rendjével a horizonton, eltűnve minden szem elől.
A mérhetetlen nagy óceán.
A fehér cápa lassan, ráérősen siklott a felszín alatt, impozáns eleganciával szolgáltatva ki magát a békés habokkal. Áramvonalas teste pille könnyedséggel haladt, gyenge farok csapásai elegendők voltak ahhoz, hogy gyorsan, és pontosan a kívánt irányba haladjon. Érezhetően élvezte a szép nyári délutánt.
A halak tisztelettel kikerülték, ahogy egy nagyúrnak kijár.
Hideg tekintetéből nem lehetett kiolvasni hangulatát. Lazán nyitott szájából elővillant számtalan gyilkos foga, a végzetes fogsor, ami még nem engedett el áldozatot. Minden élőlény tudta róla, ha megfog valamit, annak nincs szerencse, és kegyelem. Csak két kalauzhal serénykedett félelem nélkül hasa alatt, pontosan tudván, rájuk nem leselkedik veszély.
Az útjából kitérők páni félelem nélkül úsztak el előle, látván, a nagyúr nem éhes. Ez a tény, a félrehúzódó tintahalra is jótékonyan hatott, nem is merte tintáját kiengedni, nehogy magára terelje az óriás figyelmét.
A nagy víz felett alig lebegett néhány bárányfelhő, hétágra sütött a nap.
A „Nagy fehér” súlytalan könnyedséggel suhant a vízben, nem unatkozott, mert sosem gondolt semmire. Érzékszervei kilométer hosszan tájékoztatták mindenről, őt sosem érte meglepetés. Tudatában volt annak, hogy ő, a nagy víz nagy hala. Ez a hit biztosította számára a zavartalan lelki nyugalmat.
Egyedül, időnként jelentkező mérhetetlen éhsége zavarta csak meg békéjét. Akkor villámgyors lett, fehéren megvillant hosszú teste, és maga lett a kíméletlen halál. Nem tartott sokáig, mindig pontosan csapott le, áldozatai eltűntek a veszedelmes fogsorok között.
Majd lassultak mozdulatai, ismét felvette nyugodt ritmusát, és úszott tovább.
Jól volt lakva.
A nagy víz felett alig lebegett néhány bárányfelhő, a „Nagy fehéret” elnyelte a szürke mélység, a kisebb halak vidáman megint játszottak, élvezve a nyáridő kellemes jelenlétét, pillanatok alatt elfelejtve a történteket, az örökre eltűntek távolivá lett emlékét.
Kép: Kapolyi György alkotása
A nagyúri étvágyról, kényről-kedvről szép leírást adtál, Gyuri. Kit mi tesz tiszteletre méltóvá: tehetség, tudás, pozíció, illetve ezek kombinációja - előre nehezen megmondható, még ha vannak is különös jelek. Mint annak is, ha ilyen tulajdonságok birtokosai tévútra tévedni képesek. Megeshet, hogy az étvágy szünet nélkül gyötri a vizek urát, s akkor nincs menekvés az elébe kerülőknek. (o)
VálaszTörlésIgen Gábor, az erősebb étvágya hatalmas, és más halakat csak ételként tartja nyilván.
VálaszTörlésHogy azok is halak mint ő, erre nem is gondol.
Mert ha halak is, de "Szemét" halaknak nyilváníttattak...
És a plebsznek még arca sincs.
Köszönöm értő hozzászólásodat.
gyuri
Kedves Gyuri,
VálaszTörlésElgondoltam azt hogy tényleg ilyenek vagyunk, ha jön a nagy kasza akkor lapulunk aztán mintha mi sem történt volna megy a bicikli tovább és villámgyors a felejtés :) igazán tetszett a novellád.
Kedves Noémi.
VálaszTörlésIgen, így ahogy mondod.
Az ember, szívesen nem hinne a szemének.
Köszönöm kommentedet.
gyuri
Idilli lenne a festett kép, ha nem járna ott a halál is, és a rettegés. A túlélő mindig fél, amíg él, mert nyakában ott az ígéret, bármikor rá kerülhet a sor. Tetszett. :)
VálaszTörlésKedves Ildi.
VálaszTörlésEzért legfeljebb, egy idilli diliről beszélhetünk, mert tulajdonképpen, az ember végigféli az életét, tudván, hogy a sorssal szemben tehetetlen.
Köszönöm, hogy olvastál.
gyuri