Kapolyi Noémi: A kereskedő háza 1. rész

Eliza vasárnaponkénti ebédet követő programja általában a séta volt. Legalábbis ő így nevezte azt a több órás vontatott és cél nélküli csellengést, amivel ilyen tájt elütötte rengeteg idejét.

Otthon mindenki szunyókált, rá se hederítettek, hogy elment. De ő inkább este szeretett korábban lefeküdni ilyenkor meg nem tudott mit kezdeni magával.

Már minden környező utcát és házat ismert, néha elmosolyodott a gondolaton, hogy behunyt szemmel is sétálhatna, de sosem merte megtenni, mert félt, meg fog botlani valamiben.

Csak rakta a lábait egymás után és nem is gondolt semmire, lépkedett.

Valami színeset pillantott meg egy villanásnyi időre és csak jó pár méterrel később torpant meg, miután tudatosult benne, hogy szokatlan dolgot látott az unott monotóniában.

Amikor visszanézett meglepetten vette észre, hogy egy kirakat díszeleg a kopott házfalak között.

A színes holmi pedig egy zöld kabát volt, ami egy fölülről lógatott fa vállfán pihent, széles hajtókái zöldellő mohaként simultak a sötétebb árnyalatú szöveten.

A derekát olyan szép, széles öv ölelte körül, hogy Eliza rögtön tudta, ez egy női kabát és szinte azonnal beleszeretett.

Furcsa módon a keskeny üvegezett ajtócskán a vasárnapi nap ellenére a NYITVA táblácska fityegett.

Eliza gondolt egyet és odament fellépett az egyetlen kőlépcsőre, és lenyomta a kilincset.

Aztán az üzletben állva, csodálkozva körbe bámészkodott, a kirakat és az ajtó kis helyiséget sejtetett, viszont idebent széles, nagy terem fogadta, vagy inkább csarnok, a belmagasság is legalább egy emeletnyit felölelt, körben fényesre suvickolt sárgaréz kandeláberek világítottak, a falakat pedig gyönyörű, kézzel faragott burkolat takarta végestelen-végig.

-Ó- csusszant ki a száján az elismerés hangja.

-Gyönyörű, ugye?- hangzott a kérdés. Amikor arra kapta a fejét, nagyon kedves, fiatalos, molett hölgyet pillantott meg. Kontyos frizurája, és választékos öltözete jó ízlésre vallott.

-Jöjjön, nézzen körül nyugodtan -folytatta- nyitva vagyok, csak bátran, és karjával körbe intett.

Eliza úgy érezte magát, mint aki egy palotába tévedt.

-Milyen csillogó, és mégis hívogató itt minden -mondta- a faragványok is, mintha valami tündérek lennének, és mennyi virág, rózsafejek, girlandok, milyen csodálatos itt, szólt elhalkuló hangon.

A hölgy elindult mellette, majd kicsivel előrébb sietett, szinte mutatva az utat.

-Igen, ezek a faragványok tündérek- magyarázta kedvesen, néha felmutatott egyikre- másikra, hosszú hajú, törékeny teremtésekre vagy éppen vaskosabb, virágokból előbukkanó nőalakokra- a legenda szerint minden tájnak megvoltak a maguk tündérei, akik óvták és őrizték az ott élőket, persze ma már nem törődünk a legendákkal, de voltak idők, amikor úgy vélték, hogy ez maga a valóság. Ma már nem hiszünk a csodákban, igaz? A régiek még féltek a tündérek haragjától, és ezért igyekeztek nem elfeledni őket.

Miközben egyre beljebb jutottak a csarnokban a fény erősen gyérülni kezdett, itt is ontották a fényt a sárgaréz falikarok, de valahogy elenyésztek a hatalmas térben.

-Vajon jó lenne rám a kirakatból a zöld kabát? -érdeklődött Eliza.

-Biztosan, igen, egész biztosan-felelte haladtában, aztán megállt, és Elizára nézett, az ott egy mintadarab, de ha van kedve fel is próbálhat egyet, várjon egy kicsit, és ellépett egy beugró mögé.

Kis idő telt csak el és már meg is jelent karján a kabáttal.

Eliza odalépett, a hölgy pedig rásegítette, teljesen illet hozzá a szép holmi, az egyik faragott falburkolat közepében hosszúkás tükör csillogott, Eliza elé állt és el volt varázsolva a látványtól, gyönyörű volt a kabát és valahogy saját magát is szépnek vélte benne.

-Nem tudom, mennyibe kerülne, de valahogy mindenképpen megveszem, ha van részletre lehetőség, akkor élnék vele- szólalt meg Eliza.

-Mindenre van lehetőség, meg fogjuk oldani a dolgot- válaszolta a hölgy.

Eliza készült kibújni belőle, de a hölgy azonnal megszólalt.

-Nem muszáj levennie, maradhat magán, ha szeretné- aztán újra továbbsétált.

Még mindig ugyanabban a csarnokban haladtak, Eliza nem is értette hogyan lehetséges, de kezdte kényelmetlenül érezni magát.

-Bocsánat, de meddig megyünk még?-érdeklődött.

-Már nem sokat, de érdemes megnéznie még egy helyiséget, erre van, pár lépés.

Valóban nemsokára elágazott a hatalmas terem, Eliza addig nem is vette észre, aztán jobb oldalon egy kőboltív új helyet sejtetett.

-Ide most bemegyünk- és a kontyos hölgy előre lépett.

A boltívben sötét színű, vastag tölgyfa ajtó nyugodott, a boltozat széles karimájában mélyre faragott betűkkel ez volt olvasható:

ELVESZETT GYERMEKEK SZIGETE

Eliza nem is értette hirtelen az egészet, hisz a csarnok másik helyiségének milyen okból adták ezt a nevet?

A hölgy baljával megfogta a vastag kovácsoltvas kilincset és mielőtt lenyomta, szinte magától értetődő mozdulattal megfogta Eliza bal kezét.

-Innentől fogva így megyünk, jó?!- hallotta a kissé szigorúnak tűnő kérést, aztán benyitottak.

Hallotta ahogy csattan a nehéz ajtó, de nem látott semmit, megnyugtató volt a kezét markoló kéz meleg szorítása, de lassan félni kezdett. Újra elindultak, pár lépés után valami huzatot érzett, aztán a huzat széllé erősödött és a szájában felfedezte az enyhén sós ízt.

-Hol vagyunk, mi ez?- kérdezte.

-Semmi baj Eliza, ez egy sziget, ne félj, nem hagylak itt, csak azért van sötét, mert még nem kelt fel a Nap- kapta meg a feleletet.

-De én félek- suttogta.

-Nincs miért félned, nyugodj meg, gyere- szólt a hívás.

Lassan oszlani kezdett a tömör sötétség, ők pedig megálltak, Elizának épp szöget ütött a fejében, hogy nem is mutatkozott be és mégis tudja a nevét, de ekkor velük szemben a horizonton rózsaszínes- lilában tündökölni kezdett először csak egy pont, aztán vízszintesen szét is húzódott, majd a fénylő pont erős ragyogással szélesedni kezdett, és hirtelen elárasztotta az eget a színek teljes kavalkádjával, olyan csodálatosan szép látvány volt, hogy Eliza elképedve gyönyörködött benne egy jó darabig, amíg aztán újra visszahuppant a valóságba.

-Ez aztán gyönyörűséges- szólalt meg Eliza-, de miért jöttünk ide?

-Ha már betévedt hozzánk -felelte újra távolságtartóbban a hölgy- szeretném, ha körbenézne, és felfedezné ezt a helyet a rejtelmeivel, a szépségeivel és a buktatóival is egyben, ha kíváncsi rá, persze csak akkor. Én meg vigyázok magára. Kíváncsi?-kérdezte Eliza szemébe nézve.

-Ha nem veszélyes, akkor végül is, igen- válaszolta.

-Akkor most figyeljen Eliza, itt körbenézünk, és aztán kimegyünk egy másik ajtón, azt kérem, ne álljon szóba senkivel, csak velem, ez nagyon fontos, nem akarom, hogy maga is elvesszen, megértette? Senkivel!-rivallt rá a hölgy.

Eliza bólintott.

Már fényárban úszott minden, így körülnézhetett, egy szigeten álltak, már nem is törte a fejét azon a furcsa dolgon, hogy a csarnokból hogy juthattak ide, inkább átadta magát a látványnak.

Hatalmas levelű aljnövényzet, nagy, sosem látott fákkal, és körben mindenütt a sárga homok, és a víz. A tükörsima víz, és a fújó szél, egészen hihetetlen, gondolta.

A szigeten szinte minden növény roskadozott a gyümölcsöktől, a lombok néhol egészen tömör falat alkottak. Aztán felfedezett egy pár keskeny ösvényt.

-Ezek vadcsapások?

A hölgy a fejét csóválta aztán a szemével előre mutatott miközben a mutatóujját a szájához emelte.

Lassan megmozdult pár földig érő levél, aztán kibújt alóla valaki.

Egy kislány egyenesedett fel, rájuk nézett, aztán valamit hátrasúgott, mire sorban előmerészkedett még öt gyerek. Kíváncsian méregették őket, ahogy Eliza is csodálkozva meredt rájuk.

Ekkor megérezte a kezén az enyhe szorítást, és már indultak is tovább a homokban. A cipőjébe beszivárgott pár homokszem, amik kissé szúrni kezdtek.

Amikor menet közben hátranézett látta, hogy egyre- másra lopóznak elő a sűrűből a mindenféle gyerekek, aztán amikor előre fordult, akkor szinte villámként hasított az agyába a felismerés.

Te jó ég! Eszmélt fel magában, sokan vannak, némelyiknek hiányzik valamelyik végtagja, de azok is ugyanúgy jönnek, mint a társaik, mintha mindenük meglenne! Itt valami nagyon nem stimmel, állapította meg magában. Lopva újra hátrapillantott. Igen, jól látta, a legtöbbjüknek így, látszatra semmi baja, de némelyikük rettenetesen nézett ki, mégis sétáltak velük, mögöttük tovább.

Hirtelen a vezetőjére nézett, az sokat mondó tekintettel ránézett, azután előre. A távolban virágokat látott, meg valamilyen építményt.

-Mindjárt kint leszünk-súgta oda neki. Nemsokára a sziget hosszúkás felének a végére értek, ahogy közeledtek a virágokhoz, úgy tudta Eliza jobban szemügyre venni, hogy egy rózsalugas virul előttük a közepén egy kúttal, aminek széles kávája van.

A hölgy előtte ment, és erősen fogva a kezét húzta őt magával, amikor beértek a lugas alá, akkor a kút szélén, a kőperemen kihajtogatott és a homokban eltűnő kötéllétrára mutatott.

Eliza megrémült.

-Te mész elsőnek- vezette közel a kávához- itt nem maradhatsz Eliza, nézz rájuk.

A gyerekek már mind a lugas körül álltak, kis kezeiket befelé nyújtogatták úgy kérlelték Elizát, közben halkan sugdosták egyfolytában.

-Beszélgess velünk, mesélj nekünk, gyere, gyere.

Eliza megkövülten figyelte az aranyos arcocskákban mosolygó szájakat, ahogy egyre többüknek elővillannak az éles fogaik, és egyre követelőzőbben hívják, és akarják őt.

Ekkor gondolkodás nélkül felült a káva szélére, egyik lábával megkereste a vastag, keresztben kötött létrafokot, ráereszkedett, közben erősen megkapaszkodott szabad kezével, és lejjebb lépett, ahogy újra felnézett a másik keze is szabad lett, így lassan elkezdhetett mászni lefelé.

Csak akkor mert felnézni, amikor már érzése szerint méterekkel lejjebb került. Kísérője követte, ő is lenézett rá, aztán intett,  hogy figyeljen kicsit.

-Eliza, itt fent most újra éjszaka lesz, így nem jut le semmi fény, csak kapaszkodj és mássz tovább lefelé, hamarosan újra világos lesz.