Kapolyi György: Mondta a Vincent 2

Morózus hangulatban, hátán összefogott kézzel sétált fel s alá szobájában, szájában elmaradhatatlan cigarettájával.

Kalapban volt, az imént érkezett haza, és fején felejtette. Jártában szórakozottan kinézett a tárt ablakon, de szemein látszott, nincs is a szobában.

Mélyet sóhajtott, majd rekedtes hangon megszólalt: másoknak is van nehéz napja, de engem az enyém érint, tehát nem érdekel a más baja.

Másokat sem érdekel az enyém, és ez így van jól, mert semmi közük hozzá.

Ha rossz napom van, hát aztán. Nem röhögheti végig az egész életét senki. Aki teszi, az elmebajos. Hát ezt rám biztos nem lehet mondani. Többet kell köpnöm, mint nevetgélnem, és még így is az- az érzésem, rengeteget röhögök.

Lehet, hogy el fogok hülyülni, ez nagyon nem is izgat, izgassa azt, akinek majd el kell viselnie.

Nem tudom, hogy fogom észrevenni, ha eljött az ideje, mert állítólag egy hülye nem veszi észre, hogy az. Aki meg igen, az normális.

Tehát vannak normális hülyék, és hülye hülyék. Lehet, választani melyik szeretne lenni az ember, mert dönteni muszáj, ha nem most, akkor később.

Egész életemben döntenem kell, és senkit nem zavar, hogy nem tudom mi az, és valójában hogy tegyem.

A melléfogásokból, kéne okulnom, úgymond levonnom a konzekvenciákat, de a következő balsikerkor rájövök, rosszul vontam le. Megint levonok, és megint rosszul.

Így múlik az idő, és végül a hibahalmokban fuldokolva, feltehetően hibásan távozom.

Így tűnik el a világ dicsősége, ezen belül az enyém biztosan.

Ez valahol egy nyomasztó társasjáték, mert kötelező játszani, és a következményeket elviselni. Mondta a Vincent.

 Kikönyökölt az ablakpárkányra, személytelenül bámulta az alatta lüktető életet, az autók és gyalogosok szűnni nem akaró áradatát.

Gépiesen verte le cigarettahamuját, amit felkapott a szellő, és elsodort.

Lám- lám- motyogta, ha a dohány repülni akar, előbb el kell égnie. Jelen földhözragadtságom gátol a szabad szárnyalásban, akár a dohányt.

Az alattam gomolygó sok fafej, milyen elégedetten nyüzsög és fontoskodik, fel sem pillant az ég végtelenére, nehogy érezze földhözragadtságának katasztrófáját.

Biztos nekik van igazuk, mert miért ne tegyék boldogan azt, amit muszáj csinálniuk.

De én már elkövettem a hibát, és felnéztem az égre, amit nem lehet elfelejteni. Ha már megtörtént, benépesíthetném angyalokkal és pompázatos égi lényekkel az egész égboltot, kitalálhatnám, hogy közöm van hozzájuk, és még több közöm is lesz majd, ez vigaszt és reményt, erőt adna a továbbiakhoz, meg még rengeteg satöbbi.

Én nézek is felfelé, majd kitöröm a nyakamat, de felhőkön kívül nem látok az égvilágon semmit.

Csak egy nehézségi erő sakktáblára ragasztotta bábuja vagyok, mondjuk egy futó, ha őszinte akarok lenni, akkor egy paraszt. Egy agrárproletár, akinek- franciául szólva küss Küss, alkoss, gyarapíts, a haza fényre derül...

Hát akkor küssolok.

Legszívesebben persze ordítoznék, de kussolok. Nem vagyok egy spártai alkat. Na meg fogalmam sincs, kinek ordítozzak. Csak úgy, durr bele a vakfrancba, semmi értelme. Még nevetségessé is tenném magam.

Elképzelem magamat, ahogy éjjel pizsamába ülök az ablakban, vagy kimegyek egy rétre, és vonyítok. Félek, ez már a vég lenne.  Az meg előbb- utóbb úgyis jön magától. Minek siettessem. Úgy el fogok szállni, mint egy katonaló fingja. Na, akkor mi van? Hát semmi. Akármit mesterkedem, nincs semmi. Ez az egyetlen, amiért nem kell tennem valamit. Nagy isteni adomány az alázat, kár, hogy bennem nincsen. Mondanom sem kell, ez nem az én hibám, csak velem vitetik el a balhét.

Mert sosem az bűnhődik, aki hibázik. De nem hibáztatok senkit, ahhoz én nem vagyok elég bátor.

Én, csak egy rozoga halandó vagyok, semmi több. Ez is elég nagy púp a hátamon.

Mindennek megvan a maga előnye. A pokol sem lehet kellemetlen télen. Persze a nyár, az más. Nyáron a mennyekben, télen a purgatóriumban.  Nem is rossz. Csak tudnám, hol lehet elintézni.

Amitől tartok, mindkét hely korrupt lehet, nekem, meg mint kóbor léleknek, csak egy lelki üdvöm maradt. Nem tudok, nincs miből kétfelé fizetni.

Tehát megint csak a kudarc.

Hogy mi a fenétől vagyok ilyen rossz passzban ma, nem tudom. De hogy vagyok, azt érzem.

Az egész folyamatból ez érint engem egyedül.

Ilyenkor az embereket még rosszabbul viselem, bár most, hogy leköpködöm őket innen az ablakomból, kicsit meg vagyok könnyebbülve. Úgy segítsen mindenki magán, ahogy tud. A kis segítség is segítség. Sok kicsi sokra megy. Majd még ki kell találnom mást is. Fog ez menni öregfiú.

Csak a csüggedést nem szabad feladni, innen szép veszteni- mondja a bölcs, és vesztett.

Nem csak úgy hagyta magát eltiporni, mint egy csótány. De nem ám! A renitensekkel a sorsnak vesződnie kell. Hát hamár ő győz, legalább izzadjon bele. Rohadjon meg Lutz Gizi- csatakiáltással, belevetem magam a semmibe. Had hallja minden, hogy nem vagyok egy betoji alak. Na, ez tetszik, kicsit jobban is vagyok.

Amúgy sem kell mindent mellreszívni, bár eszem nincs hova szívhatnám máshova, hiszen a tüdőm ott van benne.

Hajjaj! Mennyi mindent kell elviselnie egy halandónak a körülményektől meg másoktól.

Ez az állandó elviselés olyan megszokottá vált az idők folyamán, ha elmúlna e kényszer, hát nagy bajt okozna.

De biztos akadna más, amibe sikerülne belerokkanni. Az ember találékony, ebben az egyben nem kell félteni. A magasabbrendűsége semmiféle ocsmányságban nem fogja gátolni. Ezért kezeskedem.

Hű de sehogy vagyok ma este. Nem tudom miért tört rám ez a haldokló veréb hangulat, de nem igazán szórakoztat. Vagy inkább palimadár vagyok, az mindig nekirepül a falnak, és nem érti, mitől lapos a feje. Gondolom ezért palimadár.

Bár szabadon röpködni csodálatos érzés lehet, persze nem mindegy, hogy milyen előzmény következtében repülök Mert teszem azt, ha akkorát rúgnak a hátsómba, hogy elszállok, sem a repülés iránya, sem a sebessége nem függ tőlem. A becsapódás helyszíne sem, mert normális landolásról szó sem lehet.

Biztosan állíthatom, nem ezt hívják nászrepülésnek.

De ne fantáziáljunk összevissza, maradjunk a földön, ez is sokszor baromi nehéz.

Ha nem figyelünk oda, a számtalan teher okozta túlsúly meg a nehézségi erő, együttesen belenyom a földbe.

Terhes és felettébb kellemetlen végjáték, nem kívánom magamnak, meg másoknak sem, bár kissé hazudós vagyok.

De Istenem. Vannak hibáim és fogyatékaim, sosem tagadtam, legfeljebb nem beszéltem róla. 

Az ember ne adja ki magát, két szemközt meg nem téma, mert tudok róla. Ahhoz meg nem elég kellemes téma, hogy ennek ellenére feszegessem.

A fenébe is, már megint magammal locsogok, holott még délelőtt úgy döntöttem, nem érdemes magammal szóba állnom. 

/ Érdekes, hogy szóba ülni sosem volt szokás/

Nálunk, a megalvasztott tejet aludttejnek hívják, a lengyelek meg ült tejnek mondják. Pedig értelemszerűen, amíg ül, addig nem alszik. Az ülve alvás kétes értékű kényszerállapot. Az eredmény, feltehetően hasmenést okoz. „Sekély e kéj”- hogy idézzek, mert miért ne tenném, hiszen azért vannak, hogy ne nekem kelljen mindent kitalálnom.

Hogy ez a zavart és dúltnak mondható estém, hogy jött össze, erre kíváncsi lennék.

Ez egy skizofrén állapot, az ember sem nem hülye, sem nem normális. Csak alakilag embernek látszó, következetlen képzavar, aki lépten - nyomon kötegszik és dugájába dől, gyakran egyszerre.

Ebben van némi praktikum, mert amit egyszerre is lehet, miért tenné bárki is külön.

Ha összevonósdi felfogásban élsz, ugyanannyi idő alatt kétszer annyit tudsz végezni. 

Te is csak nyolcvan évet élsz, /hogy optimista legyek/ mint a normális tempójúak, csak te százharmincnak fogsz kinézni.

Gratulálok, te egy nagy marha vagy. Hogy ebben mi neked a jó, erre nem csak én, de tesem fogsz soha rájönni. De nem is azért vagy, hogy miért létezel, azt én sem tudom. Elégedj meg a ténnyel, és kész.

Atyavilág! Hogy nem vettem észre, hogy kalapban vagyok! Lassan izzik a fejem, és én arra gyanakodtam, inflenzás vagyok. Még jó, hogy nem jött senki, joggal hihetné azt, hogy meghibbantam. Én még a hálósapkát sem bírnám, idegesítene alvás közben, ha egyáltalán el tudnék tőle aludni. Még szerencse, hogy hálócipő nincs.

Ha a hálósipkában aludni szokás, akkor mi az a hibás megjelölés, hogy elhálja valaki a nászéjszakáját. Értsem úgy, átalussza?

Micsoda skandalum! Ha másnap reggel, a vőlegény, illetve az újdonsült férj bőrtelen ábrázattal jelenik meg a reggelinél, akkor ő szószerint értett valamit, mert lesült pofájáról a bőr.

Micsoda kínos helyzet!

Rengeteg dolog, nagy félreértések eredménye. A félreértés nagyon veszedelmes valóság, elképesztő dolgokat, következményeket szülhet. Ha békeidőben esik meg, hát nem nagy a vész, de ha például háborúban, hát tízezrek eshetnek áldozatul.

Persze a tévedőt nem szokás felelősségrevonni, mert tévedni emberi dolog, maga állat- felkiáltással, adakta kerül az ügy. Igazuk is van, ezek az ezrek úgysem éltek volna örökké, így meg megúszták az öregség keserveit. Ha így közelítek, nemhogy hiba, de egyenesen humánus tett volt a tévedés.

Na persze, nem mindegy ki téved. Mert amit szabad Jupiternek, ...

Ez a civilizált társadalom egyik ismérve.

Van több is, de nem akarok erre koncentrálni, mert kétségbe fogok esni. Akkor én leszek az esztelen, kit anya szült meztelen...

De félre a marháskodással. Ez méltatlan, egy ilyen unalmas és kilátástalan délután. A kilátás szó, esetünkben, csak fejünkből való kitekintés tényét rögzíti.

Mondhatni perspektíváit illetően lehangoló, az átlagosnál jóval nagyobb optimizmus szükségeltetik elviseléséhez, aztán valakinek vagy van, vagy nincs. Az utóbbinak bűzlő kudarcszaga van.

Aki így jár, azt személyesen azért nem terheli, mert saját szaga nem zavar senkit. Ez, egy nagy szerencse, lehet mondani.

Egy kezdővel megeshet, hogy mások szagát véli sajátjának, és belerokkan. Ez velem már nem történhet meg, legfeljebb az, hogy sajátomról azt hirdetem, a másé. Ha lebuknék, arra hivatkoznék, hogy tévedni emberi dolog, nem érdemes ennek nagy feneket keríteni.

Hiába. Az igazság az, hogy ami elnézés maradt még bennem, azt saját részemre tartogatom.

Hitem szerint, ezek bocsánatos kis önzések, ennyi mindenkinek járna, nekem jár is.

Hiszen sem angyal nem vagyok, de még egy kövérkés puttó sem, mi a frásznak biciklizzek, mikor senki nem teszi rajtam kívül.

Még engem néznének hülyének, az édesanyjuk helyett.

Nem kaptam én Doberdónál légnyomást!  

Mint a „Szilánkos Laci” az Ördögárok úton, akiről azt mondta a neje, nem szabad felidegesíteni, mert szilánk van a koponyájában, és állatian dühbe tud gurulni.

Az igazat megvallva, láttam én már szilánk nélkül is ilyesmit. De hogy a szilánkost, a szilánkja késztette nősülésre, ezt akkor is szentül hiszem, ha rajtam kívül senki.

Igen. Az élet produkál hajmeresztő dolgokat. Igen, ezt én mondom a Vincent, aki ismerte az arát.

Már én is majdnem megnősültem egy párszor, de látván nős ismerőseimet, az utolsó pillanatban kitört rajtam a frász, és elmenekültem. Igaz, így egyedül vagyok, de megtanultam magammal szótérteni, és vita nélkül bármeddig eltársalgok magammal.

Vagyok akkora társoság, mintha vendégeket hívnék. Arról nem is szólva, hogy ezreket adok ki, és még meg is kritizálnak, hogy ez meg az elég szar volt, meg nem is volt elég.

Így aztán lemondok erről a szédítő élményről, és vagyok magamnak ingyen.

Ha belegondolok, régi ismerőseim húllanak mint a legyek Ha valamelyikkel összefutok, szinte nem hiszek a szememnek, hogy ez még él?

Gondolom ő is így lehet velem, mert némelyik elég furcsa pofát vág, amikor meglát.

Ilyen az élet, mondaná egy művelt francia, de gőze nincs, mit beszél.

Csak beszél, hogy ne legyen csend. Más nemzetiségiben is láttam ilyet. Úgy érzem, mindenki egy éktelenül nagy marha, én is, csak másként.

Ugye, hogy mégis számít a másság, egy ökörség, hogy egyformák vagyunk, ez csak rossz politikai szlogen, semmi más.

Jön egy kan szüfrazsett, ilyeneket ordítozik, mindig akad annyi szerencsétlen, aki eltartja a nagy harcost. Ezek remek állások, csak vastag bőr kell hozzá, mert hülyék vannak.

Mert ha teszem azt, nyit egy tyúkszemvágó és pedikűr szalont, egész nap a mások patái felett görnyed, kinézi a szemeit, és mindent elvisz az adó. Régi motorosok, nem is ismernek meg senkit arcról, csak ha leveszi a cipőjét, és megmutatja a lábát.

Lábról ismerszik meg az ember- mondta egyszer egy pedikűrös guru, és ebben lehet is valami. Ha más nem, hát egy láb.

Lábunkkal tudunk haladni tetszőleges irányba, és mégsem mondhatom, a láb a kerék őse.

Bár a Prokopnénit látván, a görbe lábain gurulni, megkérdőjeleződik bennem, amit mondtam.

Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Különben sem vagyok egy fürkészős fajta, ezzel nem azt akarom mondani, hogy sosem leselkedtem. Milyen tapintatos kifejezés is ez!

Valójában egy kíváncsi kacsa, egy rohadt kukkoló, egy Jágó akiről szó van.

Hajlamosak vagyunk általában elfinomkodni a kínos és ízetlen dolgainkat. Ha például egy részeg strici végigokádja a járdát, azt illik mondani, szegény ember rosszul van. Mindenki látja, hogy ez már régen nem ember, de illik, úgy tenni mintha az lenne.

Ha valaki egy rohadt csaló- tolvaj, azt mondjuk élelmes egy fickó.

Hogy miért tesszük egymással ezt? Hát mert jól nevelt úri népség vagyunk, és még a szart is fécesznek mondjuk, akik reálban jártak, azok ürüléknek.

Összességében a stíluson van a hangsúly, és nem a lényegen. A lényeg unalmas.

ABER MAMUSKA NICHT VERGESSEN.- mondaná egy művelt hollandus. Nem sok van belőlük, a huszároknál is több a lószar, mint a ló. Ez már így van megalkotva, és megszokva.

Hogy hányan voltak az igaznak vélt igazság bajnokai! Mind eltűntek az időben, és a kutya sem emlékszik rájuk, és minden maradt a régiben.

Hát joggal kérdezném tőlük: Megérte?  

De nem kérdezem, mert büntetésből megvonták tőlük a válaszadás lehetőségét.

A sok aranykoszorús segg.

Nocsak. Úgy szállt le az éjszaka, hogy észre sem vettem. Már égnek az utcai fények, halkult a hisztériás forgalom dübörgése, és a kurvák is megjelentek a kocsma körüli járdákon.

A mi megszokott és bensőséges életünk díszlete.

A hadszíntér, amiben születünk és meghalunk. A trágya, ami óv, és melegen tart.

Innen az ablakból, felülnézetből is érzem a realitás melegét. Van benne valami megható és családiasan kedves.

Jó, hogy élek, és itt lehetek. Ide tartozom.

Na, végre megnyugodtam, érzem, a holnapi napból mégis lesz valami.

Most már megyek és lefekszem, úgy érzem, el fogok tudni aludni...mondta a Vincent. 

Kép: Kapolyi György alkotása