M. Fehérvári Judit: Önéletírás kutyákkal

(A Lányom És Krisz kutyája, Flop. Zsófi halála után Krisszel maradt Nagymaroson)

„csaholj tengeri csillagra, állj

kétlábra, s iramodj apály után,

halhatatlan leszel”

(Ágh István: Lamentáció a kutyákért – részlet)

Az első kutyánkat, amelyiknek még felsejlik az emléke, Gömböcnek neveztük. Egy közepes testű, zsömleszínű keverék volt, aki nap nap után elkísért az iskolába, ahonnan a pedellus- akinek a nevét ma már messzire vitte az emlékeztet- következetesen kizavarta, hol hólapáttal, hol seprűvel üldözve őt, amin mi, gyerekek nagyon jókat derültünk. Annál kevésbé a visongó tantestület, s így aztán felhívatták Édesapámat, hogy hogy képzeli eme testőrséget, meg az eb amúgy sem arra való, hogy iskolába járjon. De azért továbbra is ott várt tanítás után is, de illedelmesen az iskola előtt ülve.

A kertünkben hatalmas állattemető volt, ugyanis nem csupán kutyáink, de macskáink is voltak a két hatalmasra nőtt mocsári teknős és a véletlenül a málnabokrok közé zuhant denevér mellett. Ez utóbbi annyira hozzám nőtt, hogy már egészen el tudtam viselni furcsa, vinnyogó hangját is, de ő annál kevésbé az én táplálási módomat, a pók-és egyéb általa fogyasztható ételek gyűjtögetésének végeredményét, hogy aztán a szalonnától és a kenyértől végleg át is szenderült ama szebbik világba.

A ceremóniák szépek voltak. Apám értett a beszédekhez, s az emlékezéshez, hiszen valaha ezt tanulta, így aztán minden egyes állatunk neve mellé az emlékeinket és a kegyeletet is megőriztük, ha újabb kereszttel gyarapodott a mi kis sírkertünk.

Tappancs nem sokáig élt. Alig néhány hetesen szopolnyicát kapott, kiszáradt, s hiába volt az emberorvos minden erőfeszítése, meghalt. Soha nem használtam azt a szót semelyik állattal kapcsolatosan sem, hogy kiszenvedett vagy hasonlók, nekem és családomnak ők mindig is társaink, barátaink, családtagjaink voltak még akkor is, ha ezt néha egészen különös helyzeteket eredményezett.

Rozsdásra Apám már jó előre figyelmeztetett, hogy ne menjek hátra – mert sarokházban éltünk, s egy külön elkerített lakrészben mindenféle állatok voltak házakkal, kapukkal és kerítésekkel -, mert hazahozott, azaz elvett egy embertől egy kutyát, mert az verte. Furcsa jószág volt. Hatalmas póniló termetű, iszonyú csúnya szürkésfekete színű, gubancos szőrű és a világ legszomorúbb szemei könnyesen világítottak egy vicsorgó arcban. A csillagok bánatát hordozta szívében, az elszakadt teremtésekét, s az összeütköző és atomjaira hulló üstökösökéit… Sem Édesanyám, sem a Húgom nem barátkozott meg vele sohasem. Nekem azonban társam és barátom lett, de soha nem engedtük ki az utcára. A kutyabánatot szép lassan elfeledte, s évekig velünk élt.

Egy szilveszterkor még közelebb is került a kutyaéghez, mert a Martinit egyszerűen nem lehetett elvenni előle. Nagy bulik voltak nálunk mindig is. A szüleim amolyan modern moziba és egyéb helyekre járó liberális és megengedő szellemben neveltek bennünket, így aztán azon a napon, amikor éppen huszonnyolcan aludtak nálunk a Húgom barátai – Engem is kitúrva a helyemről! -, bosszúból beengedtem Rozsdást. Hogy ki lepődött meg jobban, azt nem tudom, de, hogy Rozsdás egészen jól ropta a csárdást, az már egészen bizonyos, mert kettőt jobbra, kettőt balra lépésekkel tudott csak kibotorkálni a házból.

Cseh bácsi a cipészünk volt. Nagyon sokat ültem Náluk Rozsdás halála után. Mindig is szerettem az enyv illatát, a kaptafa formáját, a szögek dalolását, a varrógép zúgását, a régi történeteket, Cseh néni süteményeit, s a kutyájukat is: egy németjuhászt. Talán a TV-ben futó Kántor sorozat miatt is, meg amúgy is a méltóságot és a hűséget jelképezték.

Amikor Fobizánt (Akkor egy autósampont neveztek így- amely a sors furcsa fintoraképpen éppen a rozsdát volt hivatott eltűntetni-: http://www.youtube.com/watch?v=ZRt9wFp2kD4) megkaptam, s leellenőriztem a fekete körmeit, s minden más jegyet, hogy valóban az -e, akinek majd lennie kell, s csecsemőként egyébként is olyan volt, mint abban a régi reklámban az a bábfigura, megszületett a neve is. Na, Ő aztán ezerszeresen túltett Rozsdáson, mert bennünket kivéve mindennek és mindenkinek nekiment. Főleg a kerékpárosokat szerette leszedni a járműveikről. Egy csúnya, ködös hajnalon mérgezték meg.

Miután azonban lány kutya volt, gyermeke is született: Foltos. Édesapám vigasza a tüdődaganatának minden egyes stádiumában, Zsófi kedvence, s Édesanyámé is. Abban az időben ment világgá, amikor az imádott Mama is áttétes gyomorrákot kapott. És Ő volt az, aki nem tudta megvédeni a tolvajoktól Bakancsot, a kaukázusinkat.

Történt ugyanis egy napon, akkor már javában áldott állapotban voltam, hogy megláttam egy piacon egy kutyát. És nem az uborkát kívántam meg, hanem Őt. A Férjem eleinte nagyon ódzkodott, főleg, amikor az árát is megtudta, de aztán a délutáni sziesztám után megdöbbenten és kitörő örömmel vettem tudomásul, hogy mégis megvásárolta. Ők ketten, vagy mi hárman furcsa párost, vagy triászt alakítottunk ezután a város életében. Az már a kávéházak baja volt, hogy sehova nem írták ki abban az időben, hogy „Kutyával tilos a belépés!”, így aztán mindenhová magunkkal is vittük. Még a hajdúszoboszlói gyógyfürdőbe is, igaz, azért a víztől távol tartottuk. Amikor a Lányunk megszületett, Bakancs is éppúgy nézte a képernyőn a Babát, mint a többi szülő és nagyszülő, ellenben a védőnő haragja óriási volt, hogy mit képzelünk mi, mert a kutya bizony az ágyban aludt. Ugyan nem velünk, mert volt külön lakrésze, de lakásban. Ekkor került megőrzésre Foltos mellé, ahonnan egyetlen éjszaka leforgása alatt ellopták.

Egy év telt el csupán, amikor tragikus hirtelenséggel elhunyt a Férjem. Zsófi keresztapja állatorvos lévén úgy döntött, hogy ki kell húznia a fekete bánatból, s erre legmegfelelőbb a Gyerek mellé egy kutya is. Viktória fekete színű, törzskönyvezett cocker spániel volt. Szülés után került hozzánk. Tejláza és honvágya volt, s valójában azt sem tudtam, Zsófinak vagy Neki van-e nagyobb szüksége rám. Hajnal ötkor séta, aztán a Gyerek, majd közös játék, közös séta, beteglátogatás és bennünket nézett a fél város, ahogyan az egyik karomon a Gyerekkel s a babakocsival, míg a másik kezemben a pórázzal és annak végén Viktóriával próbáltam buszról buszra navigálni… Édesapám a Tüdőklinikán feküdt. Napjai már meg voltak számolva. Innen aztán úgy elzavartak kutyástól és gyerekestől, hogy egy napon kénytelen voltam Viktóriát otthon hagyni. Ez a nap lett a vízválasztónk, mert az még hagyján, hogy a szomszédok feljelentettek, de az, hogy egyetlen felületnyi tapéta és parketta és semmi sem maradt épségben az egész lakásban, az már nálam is kiverte a biztosítékot. Különben is Zsófit már ekkor a bölcsődébe is szoktattam, s nem is olyan sokára kezdődött a tanév is. Egy ugyanolyan fiú kutyát tartó házaspárnak adtam oda ingyen, de azt a zokogást, amit akkor el kellett viselnem, soha nem felejtem el, amíg élek. Bűn volt így megszabadulni Tőle!

Nem maradtam én sem pár nélkül, de Neki meg a rottweiler volt a kedvence, így aztán Arthurt is megszerettem, habár tőle még én is tartottam egy picit. Ekkor tanultam meg, hogy egyetlen szabály létezik: „Nem félni és kezet nyújtani!”.

Karácsonyi koncertjeinket mindig az István Király Téri Templomban tartottuk, ahol én voltam az állandó műsorfelelős, már, ami a prózai részt és az összekötő szövegeket illette. Egy ilyen fagyos-kopogós, ónos esős koromsötét este Kittike szaladt felém azzal, hogy „Judit néni! Tessék már jönni, ennek a kutyának nincs gazdája és fázik! Tessék szíves lenni hazavinni!” Mire egyáltalán észbe kaptam volna, már az egész színjátszó csoportom simogatta a vacogó pincsit, s mindenki könyörögve kérlelt. Ekkor már neveltünk néhány gyereket, egészen nagy volt a családom is, így csak ráztam a fejem, hogy „Ez bizony nem a legjobb ötlet…”, de miután nem volt más lehetőségem, csak beültettem az autómba, s egyenesen az állatorvoshoz vittem, aki ma csaknem kilencven évesen is praktizál, s, aki Zsófi keresztapjának az édesapja. A bal szeme hályogos volt, olyan hétéves lehetett, s mikor az oltások beadása után Laci bácsi megkérdezte, hogy mit írjon a törzslapjára, akkor dőlt el, hogy én bizony megtartom, akárki akármit is mond majd. Így született meg Einstein alakja, aki a legbűbájosabb kutyánk volt, míg el nem lopták. Három napig kutattuk a nyomait autóval, kerékpárral, gyalogosan; kerestettük a rádióban, a TV-ben, az újságokban, és a falragaszokon át, mert a hűség és a tisztaság szimbóluma volt ez az eb.

Csinszkát, a hófehér pulit úgy kaptuk ajándékba. Ő volt az, akit minden Gyermekem – saját, nevelt és fogadott – egyaránt imádott. Ha azt mondom, hogy Őt is eltulajdonították, akkor bizony kiderül, hogy nem volt szerencsénk a kutyáinkkal.

Lüszit már én sem akartam, de mániákus bolhapiac látogatók vagyunk. A debreceni zsibogó vagy ócskapiac bejáratánál tilos ugyan állatokat árulni, de az embereket, amíg a közterület felügyelőket meg nem látják, ez egyáltalán nem zavarja. Itt láttuk meg először azt a tacskót, aki nagyon fázott, s ott volt egy és még egy héttel később is egy alkoholista nő kezében. Zsófi sajnálta meg. Mikor meghallottam a tizenhatezer forintos árat, nyeltem egyet, s ott is hagytam.

Csakhogy a következő héten már Ildikó is velünk jött, a másik Lányom. Megvettük. A Párom csak hüppögött, mert ekkor már Anyósomnál volt Cézár, az újabb németjuhász és Marcipán, a thai cicánk meg Szotyi a házimacskánk is… Mert mégiscsak kertes házban élt…

A kálvária ezután kezdődött. Kiderült, hogy orsóférges, hogy valószínűleg lóistállóban tartották, mert végtelen számú mindenféle bogár van a picike szőre alatt, s, hogy egyáltalán nem fél éves, és még terhes is…

Pumukli már az állatkórházban született meg, másik négy társával együtt. Anya és Gyermeke két évig éltek velünk, s úgy alakult, hogy el kellett utaznunk. Miután nem vihettük magunkkal Őket, kölcsönadtuk az egyik szomszédnak mindkettőt. Ma is Náluk vannak, mert annyira megszerették őket, mi meg beláttuk, hogy az életvitelünk miatt jobb, ha nem tartunk lakásban állatokat.

Mit mondhatnék még? Karácsonyra egy karthauzi cicát kértem… S, hogy miért? Mert az élet mégsem élet állatok nélkül…

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2013.