Farda József: Malacszerelem

Soma malac most is vidáman ébredt. Még egyszer meghempergőzött a friss szénában és már rohant is ki az udvarra, hogy belevesse magát a dagonyázóba. Amikor úgy érezte, hogy kellően megtisztálkodott, kidöcögött a fürdetőből és körüljárta a területet. Jól nevelt lévén mindenkinek illedelmesen köszönt. Ezt jól is tette, mert a rangsorban előtte állók bizony el is várták tőle. Egyesek, például a kutya, bizony megfenyítette, ha úgy látta jónak. Jelenleg ennek a bizonyos rangsornak a végén kullogott, hiszen még a malacok között is ő volt a legkisebb. Kötelességtudóan csapódott családja tagjaihoz, hogy hangos visítással kiköveteljék a reggeli moslékot. Amikor megérkezett a várva-várt, már nem is tolakodott, tudta úgy sincs esélye. Kivárta a sorát és teletömte a bendőjét. Felnézett a Napra, és elérkezettnek látta az időt, hogy a napi, kis titkos kalandját megejtse. Az udvar bokros részén, a kerítés alatt túrt magának egy titkos kijáratot, itt lógott meg minden nap. Borzalmasan élvezte ezt a tiltott gyümölcsöt. Nap, mint nap új területeket bitangolt be, de volt ahová minden nap ellátogatott. Egy fehér kerítéses gyönyörű ház volt az, csodálatos pázsittal, úszómedencével. De őt nem ez izgatta. Lehasalt a kerítés mellé és izgatottan figyelt. Nem kellett sokat várnia, mert megjelent ő: fehér kismalachölgy szürke foltokkal, myakörvvel a nyakában. Óvatosan lépkedett, finom orrával szaglászta a virágokat, majd ivott a neki odakészített elefánt mintás agyagtálból egy kevéskét. Soma szíve a torkában dobogott, le nem tudta venni a szemét a csodáról. Ekkor egy kétlábú koca jelent meg a félig nyitott teraszajtóban és kedvesen így szólt:

- Mazsola drágám! Gyere be, mert még megfázol!

A megszólított engedelmesen elindult a ház felé közben magában arra gondolt – vajon mikor szólít már meg az a jó kiállású fickó, azt hitte talán, hogy nem vettem észre -. 

Így teltek az elkövetkező napok: Soma leselkedett, Mazsola csak várt, hogy a lovag végre megszólítsa őt. Egyik nap aztán úgy döntött, hogy a kezébe veszi az irányítást. Elindult a kukkoló felé és mikor odaért, rápirított:

- Szabad ilyet, egy védtelen malaclányt meglesni?

Soma, amikor látta, hogy álmai hölgye közelít, esze szerint

elinalt volna, de sonkái nem engedelmeskedtek. Hebegett valami érthetetlent, majd erőt vett magán és elvánszorgott megsemmisülése helyszínéről. Hazafelé kavarogtak fejében a gondolatok: hogy is képzeltem azt, hogy valaha is mi egy pár lehetünk. Enni sem volt kedve, lefeküdt a szénába és mikor a többiek nem látták, álomba sírta magát. Napokig ki sem mozdult a baromfiudvarból. 

Mazsola egy ideig várta, hogy újra felbukkan az a fiú, de nem jött. Haragudott magára, úgy érezte ő volt a hibás, hogy elijesztette őt. Aztán egy nap csoda történt, újra ott volt. Gyorsan kikéredzkedett és már rohant is hozzá. Lassan indult a beszélgetés, de aztán belelendültek. Mazsola elmondta magáról, hogy ő egy törpemalac, soha nem lesz sokkal nagyobb, gazdája egy nőstény aki gasztróblogger, amiről ugyan nem tudja, hogy mi, de lényeg az, hogy mindig itthon van. Ja és növényevő. Nagyon jónak tartja az ellátást, válogatott finom falatokat kap. Soma tátott szájjal hallgatta, majd amikor beállt a csendszünet, ő is nagy büszkén elmondott magáról mindent: ő egy közönséges házi sertés, valószínűleg nagyra fog nőni, hiszen az apukája is azt tette, gazdái minden féle méretű kétlábúak, moslékon nevelkednek az igen népes családjukban. Mazsola leforrázva hallgatta a lelkes Somát és pont időben meghallotta a hazahívó szót. Gyorsan elbúcsúzott és elindult a biztonságot nyújtóba. Még mielőtt becsukódott volna mögötte az ajtó, hallotta Soma kiabálását:

- Ugye holnap is láthatlak?

Soha többé nem ment ki, akkor, amikor Soma ott volt a szokott helyen, és látta, hogy értetlenül pislogott a ház irányába. Mazsola a függöny mögül leselkedett és várta, hogy elmenjen. Sokszor eszébe jutott az a közönséges disznókból álló konda, amely egyszer elmenve a házuk mellett obszcén bekiabálással illette őt. Mit kezdjen egy ezekhez hasonló, nagy benga, debellával, amikor Ő egy nemesített fajtájú, finom lelkületű hölgy.

Soma egy ideig még reménykedett, de aztán elmaradozott, végül, nem jött többé.

A gazda, mint minden nap szemrevételezte a jószágállományát. Amikor bement a nyárikonyhába, így szólt a feleségéhez:

- Te, Sári, olyan göthösnek látom a legkisebb malacot, úgy gondoltam meg kéne sütni a nevenapodra, nehogy fölforduljon itt néköm, azt semmi hasznunk ne legyen belőle…

Befejezés a boldog véget kedvelőknek:

Miután mindketten elmondtak őszintén mindent önmagukról, egyre jobban érezték magukat a másik társaságában. Hosszú beszélgetéseik egyre jobban tudatosította bennük, hogy együtt szeretnék leélni az életüket. Félredobtak minden méretbeli és rangbeli különbséget, elhatározták, hogy összeköltöznek. Mivel úgy gondolták, hogy egyikük családja sem fogadná be őket, máshol próbálnak szerencsét. Soma gyakorlott földtúróként az éj leple alatt alagutat ásott, míg Mazsola összeszedte a legfontosabb tárgyait: az etetőtálját, a farokgöndörítőt, és a szalaggyűjteményét, majd megszöktek. Máshonban kezdtek új életet, ott ahol még megbecsülték az okos disznókat és tisztelték az igaz szerelmet.