Markovity Radmila: Szeretsz-e engem ?

Ülök a parki padon,
előttem pár méterre
kis falum patakja,
mint a kígyó tekereg,
de  meggondolja magát,
más irányba halad tovább, talán
nem találja, nem leli, de kitartóan keresi
a helyét a Nap alatt, nem csobog,
nehezen a hínár között vánszorog,
most épp nincs benne undorító
szennyező anyag, nincs bűz,
elhitetem magammal, nem mérgező.

A parki padon ülök,
tekintetem a távolba téved,
úgy érzem lágyan megfogod a kezem,
ez természetes volt akkor, nagyon régen,
amikor mondtam: Nézd azt a távoli fenyőt,
ott, azt, a bárányfelhők alatt, milyen gyönyörű
zöld a levele, innen kicsinek tűnik, de ott a fán,
nagyobb lehet, nagyobb, mint a tenyerem.

Mondd meg nekem kedvesem, tudom
többen csodáljuk a zöld leveleket.
Szeretsz-e engemet?

Nézz közelebb, látod azt az utcasort?
Egymás után sorakoznak az akácok.
Érzed átható, bódítóan csalogató illatuk?
Csukd be a szemed, így közelebb hozod
magadhoz az akácfa ízű érzéki világod.

Mondd meg nekem, amikor
az akácok illata hajnalban megkeres,
szeretsz-e engem kedvesem.

Lábunk előtt, a nagy bokornak
tüskés a levele, azért leveszek egyet,
de jaj, nézd, véres lett a kezem…

Ne szólj semmit kedvesem, majd
amikor följössz hozzám, én
várlak a bárányfelhőkkel,
akkorra nem lesz titkod,
tudván tudni fogom:
szerettél engem kedvesem.