Tóth Sarolta: Az Idő rabságában

Az idő nem mozog, és nem fogy el,
ő nem törődik semmivel.
Mi mozgunk benne, tagoljuk,
de nem az időt, magunkat fogyasztjuk.
Folyton szidjuk, mintha élne,
ha örömünknek gyorsan vége...
pedig nem ő lopja el,
hisz nem törődik semmivel...
Ha fáradunk és szenvedünk,
az idő túl hosszú nekünk,
pedig nem ő húzza el,
hisz nem törődik semmivel.
Néha szeretnénk megállítani, mint az órát,
máskor előre rúgnánk, mint egy labdát,
de ő nem hallgat ránk, nem felel,
mert nem törődik semmivel.
Minden létezőnek van saját ideje,
látszólag rendelkezhet vele,
de semmit sem tehet ellene,
akinek letelt az ideje.
Az idő együtt él a térrel,
soha nem válnak ők széjjel,
együtt adják a négy dimenziót,
a létezőknek alapot, kort, helyet, panziót,
fizetjük a lakbért valamennyien mi, a lakók.
Horatius, a költő arra biztatott,
éljünk az idővel, élvezzük a napot!
Minden órának van szép virága,
leszakítani - ez lesz örömünk ára.
Nem tartozunk ezért köszönettel,
az Idő közömbös és végtelen,
nem törődik ő senkivel.