Kertész Éva: Az új évi jókívánság

A legújabb év első reggele! Most ébredtem. Ami azt illeti, ez a reggel sem különbözik a többitől. Csak azok érzik másnak, akik még le sem feküdtek, és túl vannak egy átmulatott éjszakán. A csillogó, boldogságot ígérő éjen, mely átvezet egy újabb évbe. Miként én is voltam, amikor még volt kedvem az ilyesmihez. Amikor még előre szundikáltam, hogy szebb legyek, és úgy indultam el táncos lábbal, vidám búcsúztatására az évnek, amilyen hittel hittem, hogy az új sokkal jobb lesz a réginél. Most, csupán reménykedni merek benne. De azért szeretném világgá kiáltani kívánságom: Lubickoljon boldogságban, és szenderedjen a béke biztonságot nyújtó ölelésében MINDEN JÓ EMBER! A gyerekeim már este jelezték felém, hogy éjszaka nem ébresztenek fel köszöntésükkel, hihetően nélkülük is megérkezik a következő esztendő. A TV–ben, csak említésre sem érdemes műsorokra akadtam, műsort csak a petárdák hangoskodása biztosított. Meg azoknak a szegény kósza ebeknek a nyüszítése, akik az utcára kerültek rémületükben. Mert, az engedélyekre fütyülő, örömködő felelőtlenek, már délután elkezdték petárdaikkal a harsány szórakozást. Újév reggelén elindulok Gazsi keresésére. Kulcsom van a szomszédomhoz, nem gond bejutni az udvarába. Becserkészem az udvar minden zugát, az épület minden hajlatát, kinézek a kapu elé, de nem látom az ebet. Hívogatom, keresgélem, de nem mozdul, nem is mordul vissza. Csak nem szökött el ez a szerencsétlen állat a hangos éjszakától? Hiszen akkora pufogások, olyan ijesztő hangosság vett körül minket, hogy még a felnőtt emberek idegeit is megviselték. Vak szomszéd asszonyom házőrzője lenne Gazsi, hogy védje meg minden betolakodótól. Ezért is sietek most át hozzá, mert őszintén szánom minden kutyák hisztériába hajló rettegését. A jelek szerint ő is szorongó társai közé tartozik. Nem szándékozom megijeszteni gazdasszonyát sem, hiszen szegény Johanna nem csak vak, de nem is hall. Még megnézek pincét, padlást, hova menekült ez az árva eb. Csak az után köszöntöm a gazdasszonyát, nem akarom, hogy megijedjen, míg nem is biztos a vesztesége. Leballagok a lépcsőkön a pókhálós, sötét pincébe, botladozom a sok lomban, amit a segítségül felkért idegenek leraktak, ahol éppen tudtak. Gazsit itt sem lelem. Maradt még a padlás. No, lássunk neki! Én sem vagyok már igazán fiatal, nekem sem esik jól ez a sok kígyózás, ami a csigalépcsőn vár rám. Kiabálom a keresett személy nevét, csak a csend a válasz. A legfelső lépcső mögött lapít szegény reszkető, remegő állat, akit valahogy felvitt a félelem a lépcsőn, de lejönni, már nem mert, vagy belefáradt a várakozásba. Dőltem felé, dőlt az ölembe, a karjaimba, első két lába a vállamon, a feje is, így örvendeztünk egymásnak egy darabig, míg nagy nehezen lecipeltem a földszintre, hogy átadjam Johannának. Ő szegény akkor ébredt, mert a történtekből nem látott, és nem hallott semmit. Bevittem hozzá a kutyát, összebújtak, s mindkettőjükön látszott az egymásra találás, a biztonság édes öröme. Ezt kívánom magunknak is: Várjunk, kapjunk BIZTONSÁGOT, SZERENCSÉT!