Molnár József: SUTTOGÓ, LENKÉK

Jönnek a lányok, asszonyok,
piac a táj,
vesznek itt mindent,
nyit a bazár,
árulnak kincset, kacatot,
hontalan álmot,
égi hazát.

Jönnek a lányok, asszonyok,
gerincük hajlik,
cipelnek almát, répát,
kövér tyúkot,
a köveken ha lépnek,
évek táncolnak,
kísértet-karokkal
csábítanak;
a szatyrokat dobd a
folyóba, s gyere,
halld az égi zenét,
a föld is erről beszél,
suttogó, lenkék
szárnyakon
repüljetek, lányok,
asszonyok!

Jönnek a lányok, asszonyok,
kezükben mosottruha-telek,
mellükön édesen alvó
mezők,
az életre nyíló remegők,
suttog a szél,
lábujjhegyre áll,
domborítva mellkasát,
tavasznyár gombolyítja fonalát,
a fák már meghajolva nőve,
néznek a fűre lépő nőkre;
hej, lányok, asszonyok,
ti csodás lények,
hegyeket cipelő égi fények,
csatákat megjárt hős
vitézek,
múltat befedő
szemérem,
aranyéjből nyíló virágok!

Ti, akik a föld köntösében 
jártok,
s elhalkultok, ha bosszú
közeleg,
őrt állva a tejre váró
felett,
erőt adva a kérő szónak,
mely lehet száguldó csónak,
nyugtot adva
az őrületnek,
mely a vizeket is
elengedte,
jövőt adva minden alvó
magnak,
mely a tél viharában
megfagyna,
utat nyitva minden
lénynek, élőknek és
feledésnek:
őrizzétek a szerelem-lángot!

Jönnek a lányok, asszonyok,
félrevert, égő harangokon,
szeműkben rózsák,
izzó kövek,
fejükön
töviskorona-fellegek;
mosolygó almafák alatt
édenpoklok
börtönnevetését
hallgatók.