M. Fehérvári Judit: A tenger

Édesapám, Fehérvári Antal emlékére 1. A tenger – mondta Antoine. Tudod, a tenger. Kagylómorajlás és minden, ami szép volt valaha. És az emberiség bűnei: Doberdó, Isonzó, Tirol, a Don-kanyar, s még előbb a pestis, a nyomor, mindenféle nyavalyák, s itt van most ez a Covid is. Majd ennek a jajait is magába rejti egy kagyló, s a tengerig sodródnak hangjai, hogy egyszer hatalmas robajjal törjék le a gyilkosok kardjait. Mert itt élnek közöttük ők is, akár a jóság, ami lassan eszét vesztve omlik le, akár egy sziklafal, ami megroggyant egy lavina alatt. Majd lesz idő, mikor Pessoa már nem az olvadó hajókat nézi Lisszabon egén, ahogyan Álvaró feje lassan megnyúlva az éjtől beolvad a Tejó folyóba, hanem tovább írja a mondatot. És regénnyé lesznek a katasztrófák. Betűkké, melyeket már senki sem olvas többé, mert Isten hanami fákat szórt szét az úton, hogy boldogságrózsákká legyenek mankai és kaika között. Ez a felejtés első felvonása. Hajók hajtincsei lobognak a széllel, a tengerben rügyeztek mind. Ma párás a hajnal, indulni Ricardónak semmi oka, de nem adja még fel: az éjsötétben a csillagokon dobolni tanul. A vizek futása sohasem egyenes, ezért néha a gödrökben megülő kagylókon egyszerűen átsétálnak az emberek, pedig suttogásaikat hallják, de, hogy mit mesél egy hang, azt sohasem értik meg. És szíveikben lecsorog egy emlék, ami lehet, én vagyok, pedig nem ismernek, de gondolataim fodra bennük sodrozódik tovább, s megörülnek annak, hogy mégis létezik a gyöngyhalász. *** 2. Tudod - mondta Antoine. Nem olyan nehéz visszahajtogatni a szárnyaid, csak ide kell hullnod egyszer. Lebuknod, mint az Angyalok, ha a maradni nem akaró lelkekért jönnek. Felismered, ha valaki itt van. Kibomlik a Nap vitorlája, ha csak egy pillanatra is, szerelmi aktus és Írás. Kitagadnak az evangéliumok, de Isten szemében felsír egy újabb Csecsemő és térdre esik József. Az élet már csak ilyen – folytatta Antoine. Sohasem tudhatod, mikor nyílik egy újabb ablak az Égre. Te magad exponálhatod az expozíciót… Tabula rasa, olvadás és közeledés, akár az évszakok, a kontinensek, a Föld és az Ég. *** 3. Tudod - mondta Antoine. Számtalan sziget, hajótörött, jégtábla és hajóroncs rejt kagylókat. A zárványok és zátonyok között némán érintik egymás lelkeit. A múltat tartják fogva. Azt a múltat, ami a jelent ácsolja szüntelen. Szavakból szőnek kaleidoszkópot, de, ha belenézel, nem azt a valóságot látod, ami az enyém is, mert holdfényt öntött az emlékfoszlányokba az éj. Így hatnak a vizek pirulái: zsonganak fejedben, s csak egy kagyló az, ami elmesélheti neked a rád tartozó meséket, ami az enyém is, de én nem úgy hallom, ahogyan te. Érted? – kérdezte Antoine, s most először egy mosoly gördült le szája szélén. Huncut volt és mindentudó. Úgy hiszem, itt kezdődött a tárgyalás. *** 4. A fellegek vattacsomóit egy korall tetején pipázza a csönd – merengett el Antoine. Látod? – kérdezte, miközben jobb kezének mutatóujjával a napfényes homokba egy hieroglifát vésett. Bambán bámultam rá. De esküszöm, láttam a piramisok belső, rejtett tájolását, s nem tévedtem el a labirintusaikban, mindent, de mindent felnyársaltak a szemeim, hogy kihűlvén az emlék, majd a fejemben egy soha meg nem jelent leporellóvá legyen. Az emlékek – mondta Antoine - a csillagtalan éjben is világítanak, miként a kagylók héjai is rád mosolyognak. Felfejteni rétegeiket csakis te tudod, csak hallgasd és halld meg a suttogásaikat! És elcsodálkoztam, hogy fér bele a tenyerembe a piramisok összes titka, a régmúlt hajói, mentőcsónakok, morajlások, habok és egy kagyló, ami lehet, én vagyok. Ekkora bonyodalomban azt hiszem, csak a cirkuszra gondoltam, s arra, milyen sok bohóccal találkoztam életemben, kik sohasem tudták magukról, hogy azok. *** 5. Isten is elszunyókál néha – mondta Antoine. És még sincsen sorsa. Ezért Mindenható. Semmi köze a tankokhoz, gránátokhoz, napalmhoz, s azt sem tudja, mikor ki hova lép az aknamezőkön, nem látta a barmokká süllyesztett embereket, sem az atombombákat, s azt sem, kinek a fejében született meg a gondolat, hogy vírusokkal vívjanak háborúkat, s ki hintette el az újabb ipari forradalom ma még lassított filmjeit. Ő az, aki mégis emlékszik minden fényre és rámosdatja az időt az emberiségre, noha nem így indult a történelmi utazás. Hidd el – suttogta Antoine – az ő keze tette gondosan becsomagolva a múltat egy hófehér szirtre, minek habjai kagylókat szórnak a vízbe, hogy meséljen minden emlék, ha felkészültél az útra, hogy átéld a szépet, s a gonoszt egyaránt. Isten szívében nem ez az utazás volt megírva, de semmi sem lehet meglepőbb és szabadabb, mint egy újabb kibontakozás. *** 6. Látod, itt van a szomszédban ez a háború – rekedt bele a csöndbe Antoine. Semmi sincsen, ami megmagyarázná, miért kell annyi életet szétrepeszteni. A háború háta meghajlik és mögötte rejlenek az indokok. Az okoskodások gyökere abban növekszik, hogy egyes emberek azt gondolják, mindig valami mássá kell növekedniük. A hatalom mámorba taszít. A mámornak nincsen lelke, csak gyönyöre van. A pénzé. Aki azt képzeli, hogy a célt sem tudva, de mégis akarása felé irányítja vágyait, s csak az útnak az álma vezeti, szívében hontalanná válik. Te is érzed – folytatta Antoine csak úgy önmagában a disputát –, két életet hordasz testedben: a valóságost és egy másikat, mit arról ismerünk fel, hogy, csak gondoljuk. A két személyiségünk a kagylók két teknője, melyek elvesztették részarányosságukat, az ősi fajok szimmetriáit, s mind itt e Földön e kettősségben élünk: az egyetlen létünk ügyesen megosztva a valós és a képzelt között. Halálunk azonban oly hamar ránk szakad. A háborúkban elveszett kikötők hullanak a vízbe, s házak, amelyek mi magunk vagyunk, s akár a kagylót héja nélkül, felszív a Nap, és mindezt egyetlen pillanat töredéke alatt. Ha roppan az ég, szürke minden. Leheletnyi pillanat alatt oda falucskáink, városaink szépe. Félszek fölött mindent visz a lég. A diadal bódulata nem a mienk. Az igazságok ellentmondanak egymásnak, s mégis a harcokat folytani: a célok ugyanazok. Megvédeni és elfoglalni. Pusztítani, kiirtani. Megszerezni. Megtartani. Isten gyomra megvakulva kifordul magából a végtelen űrbe: gonosz manók gonosz tündérmeséit látva életre kelni, békért kiált, mert nekik halniuk kell, halniuk, mindegy, melyik oldalon állnak, ha zsarnokok, ha zsarnokok – suttogta Antoine, s azokra a fogaskerekekre asszociált, amelyek kirobbantották a gyászt, s a tömeges menekülést, a zokogó élet födte halált… *** 7. Azt gondolom, Isten dezertált – mondta Antoine. Végül, világának tengernagyaként bármit megtehet. Itt lent, a tengernél néha egy szivárvány tetején mégis hintázik, s különös üzeneteket küld kagylóinak az igazság hajóin keresztül, s azok olyanná lesznek, akár a Morse-jelek, csak hallgatni kell és megfejteni a békekötéseket. De azért vigyázz! Nem minden kagylóban lakik a békesség háza, van olyan, amelyik a Mindenség tetejét már megpillantotta, s rádöbbent, a Teremtett világ hazug és az idő meg a tér csak elmélyíti szomorú harsonáját, s nem hisz többé abban, hogy egyszer majd minden a régi lesz, s legtöbbször ismételt szava a halál. Ha egy ilyen kagylót találsz – mondta Antoine – simogasd meg, szorosan öleld magadhoz, suttogó légy, és igaz ember, aki csak annyit üzen neki, hogy „Higgy!” Isten rejtett polcain nincsenek biztonsági kódok – sóhajtott Antoine -, csak vándorok, utazók, komédiások, s néha napján felbukkan egy-egy Odüsszeusz, ki mindig hazatalál. És kikelnek a csodák, csak alakjuk mindig más. Nem tudni, kik laknak bennük, honnan indultak, s mikor találnak egy mólót, mely alatt eléldegélhetnek még, hiszen a kagyló sem más, mint egy, az evolúció során ide-oda sodródó élőlény. Az, ahogyan üzen, évezredek szóváltása: meggyőzések, hitetlen irgalom és expedíciók kora és csak az igazgyöngyökben tetőzik a szépség és sohasem írja túl önmagát. *** A kagylók az arányosság titkai. Ilyen egyszerű – mondta Antoine. Persze – folytatta –, mindegyik egyéni sorssal bír. A kuszaság elveszi a békességét, s hamisíthatatlanul rányomja a bélyegét a mozdulatlan mozgalmasságra és hiába az abrakadabra, oda a szimmetria. Mégis – szerintem te el sem hiszed –, folytatta Antoine, menetet vágnak az időbe, s szó szerint lefordítják a tenger nyelvét, de még a Himalája csúcsait is, és az Írást mentik ki a felejtésből, aminek minden második sora amputálva, de Lisszabon még él, s Rómával itt ér össze: ablakot nyitnak az elveszett biztonsági kulcsra, s Pessoa a megfejtéssel kitapétázza a tegnapot. A rendezés – mondta Antoine – lekapcsolja majd a lombikokat, a chipeket, s minden más förmedvényt. A múltat, jelent és jövőt ismét mosolygós gyermekek hajtogatják olyanná, amilyen időkről a kagylók mesélnek, mert értik a nyelvüket, s József ismét a három királyt fogadja. Valami véget ért, s átadta helyét egy hóra hullott fényes csillag lábnyomának: a valaha volt legszebb tiszta rajznak. M. Fehérvári Judit Debrecen, 2021. 12. 10. A hatodik rész 2022. 03. 20-án született Debrecenben, közel a keleti határhoz