Molnár József: Rejtjelek nélkül

Valahogy semmi sincs úgy, ahogy elterveztük. Pedig már összeválogattuk a papírokat, s megfogalmaztuk a jelentéseket, rejtjelek nélkül, érthetően, világosan. Közjegyzőt is hívtunk, hogy hitelesítse azt, ami hiteltelen ígéreteinkből állt csupán, de ez az elérhető mennyországot jelentette volna. Már éppen készültünk átmenni a mindent rejtő kapukon, már hallottuk, amint izgatottan miránk lesnek az angyalok, már hallottuk a fényesen hallgató mennydörgést; elindultak a fanfárok üzente tündérek, rohantak a kerubok s az angyalok. Már csak az aláírásainkra vártunk, ott fenn, a zúgó hegyen, a mocsártól megtisztított kéklő egek alatt, az üvöltő szakadékokat benépesítő örömtengereken. Szigetet formáltunk óhajainkból, egy vágyakban izzó hatalmas szigetet. Akkorát, mint ez a föld. Akkorát, mint a Tejútrendszer. És akkorát, mint ez az Univerzum. Mikor már nem tudtunk nagyobbat gondolni, mint ami felfogható lett volna, megjelent előttünk a Felfoghatatlan. Csendesen, szinte bocsánatkérően ránk nézve, majd isten-kék szeméből tűzhányó hullámaként lefelé csordult valami együttérzés. És közben mintha ezt mondta volna, „Próbáljátok meg, hátha sikerül! Megpróbáltuk, aztán még egyszer nekifogtunk. Mindenki segített a lehetetlen legyőzésében. Családokat terveztünk, házakat róttunk kihalt puszták elé, s néma határainkat megerősítvén üzeneteket rejtettünk függő kövekbe. Piramisokkal néztük a csillagtereket, hogy kiszámítsuk a bizonytalan jövőt. El akartuk kerülni tévedéseinket, mert még egyszer már nem hibázhattunk, még egyszer már nem verhettük sárkányfejeinket sárba. Elkezdtünk felépíteni egy csillagbirodalmat, egy aranycölöpökön álló mesét. Mit mi alkottunk. Csak az aláírásainkra vártunk, a hitelesítő pecsétjeinkre.