Kertész Éva: Komisz kamasz

Bambán, gondolatok nélkül dobálta az aprópénzt a megkopott fekete bőrtáskába, amelynek tátott száján az egész tartalom látható volt, mert már zárni sem lehetett. Rég elromolhatott rajta a zár. A pénztárcából minden apró beborult a táska aljába, ahonnan állandóan kiemelte, és maga mellé dobálta a sok aprót, hogy aztán egyenként visszataláljon mind a helyére. Állandóan sok apró volt mellette a földön, vagy a táska alján. Ült az utcai padon, a sarokhoz közel, hosszú szőke haja félig a szemébe lógott, eltakarva gyönyörű arcocskáját, tizenhat évének hamvas báját, de főleg könnyektől bepirosodott szemét. Bal keze felől otromba, gusztustalanul megtömött zöld kuka takarta, lábához csinos úti csomagja simult, miközben gondolatok nélkül pénzezett. Az idős nőt és a kisfiút már elvitték a mentők, a taxist sem látni. Nem tudni, sérült-e ő is. A rendőrök még méricskélnek, ő pedig kábultan dobálja a pénzt. Hirtelen megrázza magát, fel akarja emelni a táskát, hiszen iratokat találhat benne, meg esetleg pénzt is, aztán ugyanilyen sebességgel visszaroskad. Hajigálja tovább a pénzt, közben emlékképei foszlányokban kezdenek visszatérni. Hogy került hozzá ez a táska? Miért nem vitték el a sebesültekkel együtt? Az a szegény kisfiú nagyon keservesen sírt, és az anyját követelte. A néni csitítgatta, nyugtatgatta a másik hordágyról, de a kezével nem tudta megérinteni, márpedig a gyereknek az kell. Az érintés. Nincs tovább! Meg kell nézni gyorsan, ki lehet az, az anyuka, aki után vágyakozik a gyerek. Belekotor a meggyötört táskába, személyi igazolványt ugyan nem talál, de itt oldalt lapul egy gyűrött papír. Több név, és telefonszám van rajta. Ez lenne a néni összes hívhatósága? Melyiket hívja? Kezdi az elsővel. Jó napot kívánok. Nem tudom, kivel beszélek. Egy balesetnek voltam szemtanúja. Egy kisfiú és a nagymamája sérült meg. Itt találtam az ön számát. Elnézést. Örülök, hogy nem ön az, akinek bánatot okoztam volna. Jó napot kívánok. Egy balesetet láttam. Bocsánat, nem akartam zaklatni! Örülök, hogy már együtt vannak. A néni táskáját itt őrzöm. Ó, nem esik nehezemre, szívesen beviszem a kórházba esetleg. Maradjon inkább mellettük. Mintha valami hatalmas tehertől szabadult volna meg. OKÉ! Már ott van a kicsinél az anyja. Nincs nagy baj! Végre! A kő legördült a lelkéről. Most felpattant, hogy hazavigye az útitáskáját, hogy aztán loholhasson a kórházba, amikor csörgött a mobilja. Anyu volt. „Igen, igen, itthon vagyok anyukám, így van, természetesen nem indultam el. Tudom jól, hogy komolytalan vagyok, hogyne tudnám, naponta tudatosítod bennem. Jaj, anyu, ne őrjöngj! Igen, késve jöttem el a Szigetről. Tudom, hogy megmondtad, te mindent előre megmondasz, éppen ettől őrülök meg! Ettől a nagy előrelátásodtól. Hogy most mi legyen? Semmi, anyu, semmi! Nem leszek koszorúslány, és kész. Már nem tudok elérni egyetlen vonatot sem. Igen, jól gondolod, lekéstem. Tudom, és képzeld, éppen ezt tettem. Hívtam taxit, de nem jött. Úgy tűnik, nem vettek komolyan. Gyerekes a hangom! Most? Itt ülök a padon a ház előtt, a kuka mellett, és tombolok. Ide kértem a kocsit, előre leültem, és folyton néztem az órámat, hogy elérem-e a vonatot vagy sem. Mostanra már lekéstem, mert az a dög, aki felvette az adataimat, letojta a fejemet. Magasról. Nem is indított kocsit. Anyu, ne őrjöngj, kérlek, mert akkor is lekéstem, ha dühöngsz. Hogy küldesz értem valakit? Ennyi erővel meg is várhattál volna, de neked nincs hozzám türelmed! Én csak a te zöld békád vagyok, aki a lelkedet rágja. Ha még azt is megtudod, mi történt, nyugodtan dajkálhatod a lelkedet! Most sietek, szervusz!” Elő kellett készíteni anyut a várható kellemetlenségre, még akkor is, ha most ájuldozik egy sort. Ráadásul ez még csak az előleg. Már a buszon ült, ölében a néni táskája egy szatyorba rejtve, elvégre nem mehet végig a városon egy ilyen förmedvénnyel. Szeme előtt felvillant a gyönyörű koszorúslány ruha. Citromsárga. Hát azt nem fogja ma felvenni. Anya kérte ugyan, hogy a halványzöldet válassza, mert az a szín előnyösebb a színeihez, de neki jobban tetszett a sárga szabása, meg különben is! Maga akar dönteni személyes ügyekben. Ne így kislányom vagy gondold meg kislányom! Már az agyára mennek az anyai tanácsok. No, ami azt illeti, most is maga döntött, fel is borult a világ! Már mindegy. Anya előre utazott, vitte magával az egész kézi poggyászt. Szegény. Haza utazott abba a faluba, ahol felnőtt. Azóta már biztosan eldicsekedett, hogy az ő gimnazista lánya kitűnően végezte az első évet! Most még majd meg is mutatja, hogy milyen szép, milyen csinos, nincs nála különb a faluban! Már ettől a gondolattól elege volt, el se akart menni az esküvőre, de aztán úgy döntött, elmegy. Elmegy bizony! Majd ott megmutatja, hogy felnőtt nő már, aki tudja, mit tesz, nem kell szünet nélkül irányítani. Ettől kezdve úgy készült erre az akcióra, mint egy divatbemutatóra, ahol ő az est fénypontja. Ennek megfelelően loholt haza a Szigetről -, természetesen megkésve, már csak azért is, mert anya pontosságra intette -, megmosta a haját, igazán kapkodva öltözött, hogy ott üljön azon a nyomorult padon, mire jön a taxi. És nem jött. Amikor már tudta, hogy mindenről lekésett, ismét hívta a számot, s azok az idióták pofátlanul azt válaszolták, olyan gyerekes volt a hangja a telefonban, hogy nem vették komolyan, tehát kocsit sem indítottak érte. Úgy érezte, ott helyben megüti a guta! Olyan dührohamot kapott, hogy legszívesebben üvöltött, vagy rugdosott volna, de érezte, hogy nincs kinek őrjöngeni. Csak nevetségessé válna. A feszültség viszont nem oldódott benne, inkább nőtt. Már folyt a könnye, még a fülén is könnyezett, s amint a kukára nézett, egy szakadt zacskóból aprócska rozsdás szögek kandikáltak felé. Akkor jött az, az eszelős gondolat. Fogta a szögeket és fel alá sétálva válogatás nélkül szanaszét szórta őket mindkét oldalon. Gyűlöletmagot vetett, hisztéria, és bosszúmagot. Időnként le-lehajolt, - élvezte a bosszú édes illatát -, s volt, ahol többet is letett hegyes végével felfelé, máshol csak egyet. Akkor ezen a nagy forgalmú Budapesten, a délutáni órákban nem jött semmi és senki, aki felkapcsolta volna fejében a józan oldalt, a másik, a komisz, az anyagyötrő ezzel szemben kárörvendve gondolt arra a taxira, amely megkapja a szögekből a neki kijáró részt. Amint végzett, kényelmesen elhelyezkedett a padon, és még mindig könnyezve, sűrű orrfújások között várta a hatást. Dühe ismét tombolt. Haragudott anyára, aki előre ment dicsekedni, s gondolatban miszlikre szaggatta a sárga ruhát, amelyben korábban a szépség, sőt a méltóság királynőjének képzelte magát. De legfőképp a taxit gyűlölte, mert nem jött érte. Már a világ minden taxija ellensége volt. Na megálljatok! Majd röhögök én, ha hallom a nagy pukkanást! Folyamatosan balra figyelt, mert arra szórt többet nagyobb távon, de mintha megállt volna az idő, nem jött az istennek se semmilyen jármű. Aztán meglátta az elsőt, de semmi. A következőt, semmi. Végre közeledett egy taxi. Begördült az utcába, ment vagy húsz métert, amikor hirtelen megpördült, jobbra dőlt, az eleje keményen az útpadkához csapódott, és úgy tűnt, hogy az még lökött is rajta egy nagyot, melynek következtében, átlendült a túlsó oldalra. Egyenesen neki egy villanyoszlopnak. Az ott szilárdan feltartóztatta az elejét, ezzel szemben, mintha egy éles kés állt volna ki belőle, lehántotta a bal oldalt. A kocsi darabokra tört. Szinte semmi idő alatt zajlott le az esemény. Első pillanatban valami eszeveszett gyűlölettel vegyes káröröm szippantotta magába, de a következő légvétel akkora rémületbe kergette, hogy úgy érezte, belehal a fájdalomba. Nem kapott levegőt, mert egy hatalmas marok kipréselte belőle, aztán maga alá temette, mint valami hatalmas súly, s, ő dülledt szemmel nézte a művét. A sofőr ki se tudott szállni az oszlop felőli oldalon, de óvatosan, nehézkesen átkecmergett a másik első ülésre, ahonnan gyengéden kiemelte az idős néma nőt, és letette az úttestre. A hátsó ülésről pedig ölébe vett egy sikoltozó apró fiút, aki az anyját követelte. Hirtelen sokan lettek, akadt közöttük olyan, aki mentőt és rendőrt hívott. Ő ez alatt dermedten ült a padon. Sűrű sötétség támadt benne, meghalt a világ. Nem látott mást, csak a fémpénzeket a táska alján, amelyek ki-be ugráltak, s kérték, dobálja őket. Ő pedig kiemelte valamennyit -, s mindenféle tudatosság nélkül, elkezdte a vissza dobálós játékot. Amikor magához tért, már a buszon ült, még mindig nem érzett semmit, csak azt tudta, hogy a telefonokat lebonyolította, s most itt utazik a táskával. Anyut sikerült ismét megbántania, mi több megrémítenie az utolsó mondatával, és most itt ebben a pillanatban rádöbbent, hogy ő nem más, mint egy felelőtlen pisis fruska, aki igenis segítségre vágyik, eligazításra, és ölelésre, és halkan sírja, nyöszörgi, leheli, hogy: anyu, anyukám…