M. Fehérvári Judit: A koronavírus és a járvány

2020. márciusában éppen a Tüdőklinikán feküdtem tüdőgyulladással, mikor egyik napról a másikra hatalmas sürgés-forgás támadt. Senki nem beszélt akkor még semmilyen világjárványról sem, de minden egyes betegtől orr-és torokváladékot vettek, s nem mondták meg, miért. A betegek szabadon járkálhattak, az udvaron dohányoztak a nővérekkel együtt, s nagy beszélgetések alakultak ki arról, kinek mi is a nyavalyája. És a kinti padokon olyan szorosan ültek egymás mellett az tüdőbeteg emberek, mint a verebek a villanyoszlopok közötti kifeszített drótokon. Aztán eltelt egy újabb nap, amikor egy orvos elküldte az egyik látogatóm, s közölte, hogy az intézmény le van zárva. Persze, ez senkit sem érdekelt különösebben, mert a hátsó kapun ugyanúgy bejöhetett bárki. Aztán ismét lepergett 24 óra, s az orvosok már maszkot viseltek, a klinika vezetése hazaküldte a hatvan esztendőt betöltött személyzetet, s már az ápolókon is maszkok voltak, de a betegeken, nem. Az udvari lepetyetye is rendben tovább zajlott. Teljes hírzárlat volt. Arra persze nem gondoltak az alkalmazottak, hogy egy okos telefon mi mindenre képes, sok kütyü meg még többre. Így aztán már mindent tudtunk a Covidról, amit akkor lehetett. Lassanként kiürítettek egyes osztályokat, majd a katonaságot is kirendelték, s ekkor már valóban be voltunk zárva, habár, csak a kórházba, hiszen a kávéautomatákhoz ugyanúgy járhattunk, s, ha már ott voltunk, irány néhány slukk is. Senki sem szólt érte. Később, a TV-t nézve naponta értesültünk arról is, mit mond az a stáb, amit felállítottak. Főként a fertőzöttek és halottak számát ecsetelték Magyarországon és a nagyvilágban is. Mire hazakeveredtünk, már kijárási tilalom volt este tíztől reggelig, kötelező maszkviselés és pontos beosztása annak is, melyik korosztály mehetett először vásárolni. Sorban tönkre mentek az éttermek, szállodák, mert csakis családtagok érintkezhettek egymással. Ha valami hivatalos ügyet feltétlen el kellett intézni, azt online is megtehettük vagy pontos időpontra kellett megjelenni. Sokan meghaltak. Egy idő után már, aki éppen a járvány alatt gondolta meglátogatni a túlvilágot, az is covidosnak számított. Az iskolákban online oktatás folyt, és az öngyilkosok száma is ugrásszerűen megnövekedett. A bezártság és a félelem eluralkodott a Föld nevű bolygón. Tudtuk, hogy soha többé nem lesz már semmi sem ugyanaz. Mire észrevettük, alig kaptunk szakorvosi időpontokat, s maszk és hőmérőzés nélkül be sem engedtek semmiféle rendelőbe sem. Aztán nem műtötték meg azt, akinek nem volt oltási igazolványa, de ekkor már sokan oltásellenesek voltak. Én is. Egyetlen injekciót sem engedtem magamba szúrni. Hiszen alig néhány hónap alatt fejlesztettek ki vakcinákat, és nagyon sokan azoktól betegedtek meg. Ha valaki köhögött egyet, minden szem rosszallóan nézett rá, mert torokfájás, köhögés, magas láz, íz-és szagvesztés, tüdőgyulladás, s végső stádiumban lélegeztető gép és kóma voltak a tünetek. Kezdetben még a kontakt személyeket is tesztelték, aztán ez is abbamaradt. Miképpen a szobafogság sem volt már mérvadó. És ennek az egésznek nem a nyájimmunitás kifejlődése vetett igazán véget, hanem az orosz-ukrán háború.