Kapolyi Noémi: Karácsonyi éj

A hó. Mindent betakar, és eltakar. Jótékonyan melegíti a földet, és elfödi azt, amit nem akarnak, hogy látható maradjon.

Az olvadás, na igen, az már később van, akkor már mindegy, mi volt.

Ezen gondolkozott, ahogy ott állt kényelmes, meleg ruháiban a hidegben, és a homályban a romok előtt.

Minden Karácsony este eljött ide, amikor már besötétedett, és csak állt, ácsorgott a fagyban.

Jó volt itt lenni, újra átgondolni, átélni mindent, ami addig történt.

Mindenki eljött a vacsorára, a házban szétáradt a meleg, jól befűtötték az estére, kellemesen, és kényelmesen öltözött emberek, együtt, ez a család az év legfontosabb napján.

Néhányukkal csak ilyenkor találkozott, mindenki a legjobb arcát mutatta, könnyen megtehették, egyszer egy évben nem esett nehezére senkinek.

Még az irigység sem látszódott, ki és mit örökölt, miért ő, és miért ennyit? Ezek amolyan költői kérdésekké homályosultak, hiszen akkor az este a szeretetről és az összetartozásról szólt, ahogy a vacsorán a nagybátyja ezt fel is emlegette. Na azért az ülésrend is megvolt, hiszen nem ült bárki a másik mellé, de egy asztalnál eszegettek, és mindig akadtak akik beszélgettek egymással. 

Csak vele nem, persze, de ezt már megemésztette. Végül is érthető így utólag, mert ő nem vitte semmire.

Hiszen ő, a többiek szerint naplopó volt, és semmire kellő. Nem tanult különösebben, az egyetemre ő is be kellett, hogy iratkozzon, de már akkor is az üzlet jobban érdekelte, adott és vett, először csak ingóságokat aztán kisebb lakásokat, és házakat is, rengeteget dolgozott, de az idejét beoszthatta, mindig ráért, ha a család egyik tagja segítségre szorult, aztán ha már megoldotta a gondjaikat akkor megint átléptek rajta, hiszen legyen elég neki köszönöm gyanánt a megtiszteltetés, hogy segíthetett nekik, akik nem olyanok voltak, mint ő.

Néha a felsőbbrendűség nem védte meg őket az anyagi gondjaiktól, ilyenkor megint csak a családi kötelék részesévé tették, mert neki, ha mása nem is, de pénze az volt, ilyenkor természetes, hogy adott kölcsön, néha az ilyen karácsonyi estéken még megpróbálta visszakérni, de persze nem kapott semmit, még jószerivel választ sem, de a háta mögött jól hallhatóan összesúgtak, hogy lám milyen alantas, ilyenkor hozakodik elő ezzel a mocsokkal, hogy pénz.

Nem érzett haragot, nem érzett semmit. Amikor megnősült, és nem hívta meg őket, nagybátyja látványosan megdorgálta érte, hogy ilyet mert megtenni, kihagyta a családot, ami az egyetlen szerető kötelékünk itt a Földön. Bizony ez így van, a család az ilyen, és semmi más nem kell hozzá csak egy család, akinek van.

Igyekezett jól elszeparálni tőlük a magánéletét, jól vigyázott, hogy ne találjanak róla szinte semmi adatot. Azon a véleményen volt, hogy az óvatosság még nem ártott senkinek, de a fene nagy bizalmas viszonyokba már sokan belenyomorodtak.

Élt és dolgozott. De ezen a napon ő is eljött ismét.

A vacsora pompás ételek sorából állt. Nagybátyja még étkezés előtt bizalmasan a dolgozószobájába invitálta, és jelezte neki, hogy ez az este nagyon sokba fog kerülni, és szűkösek a lehetőségeik, úgyhogy a vacsora végeztével megint jó lenne, ha kiállítana egy utalványt a számára, aztán majd ő rendezi a kiadásokat.

Aztán kiviharzott a szobából a szalonba, jó nagy űrt hagyva maga mögött, amelyben ő egyedül lépdesett.

Az étkezésre már alig emlékezett. Akkor sem érzett haragot, csak leszállt rá valami homály, beborította jótékony ködeivel a tudatát, és a gondolatait, evett, rágott, nyelt, és iszogatott pár kortyot , arra a fogalma sem volt mire is, aztán halk pardonnal a száján finoman hátrébb segítette a székét, és elnézést kérő tekintettel kiment a szobából. A sárgás fényben a csillogó poharak, és a halk kacajok lassan váltottak át halk beszéddé, majd ahogy nőtt a fény, és a homály úgy nőttek a sikoltások is vele együtt. Az ajtó tömör, és kemény fája nem engedett a nyomásnak és nagybátyja figyelmetlensége miatt a zárban hagyott kulcscsomón a külső rács kulcsa is rajta volt, így jól bezárta a házat. A rácsozott ablakok spalettáit még délután becsukták, hogy ne pillanthasson be senki, míg esznek. 

Ő pedig kint állt az éjszakában, és hallgatta a hangokat, azt a sokféle hangot, a rokonokét a fáét, ahogy a deszkázat is lángra kapott, végül csak a cserepek, és a gerendák roppanásait aztán lassan, és kényelmesen elindult az éjszakában.

De azt az éjt sohasem fogja elfelejteni. Nem érzett haragot, de elnyomnia sem kellett semmit, ez a nap volt minden évben számára a megkönnyebbülés napja.