Csörgits Kinga: Az új kolosszus

Tépj szét... dehogyis. Majd én téged. Sokáig könyörögtem a megtestesült férfiasságért. Vágytam alárendelődni, szolgálni. Mert a nő úgy teljes, úgy boldog. Hát persze. A felszabadító megérkezett és ennél közelebb nem is lehetne hozzám. Mert itt van bennem. Eljöttem magamért. Én vagyok a megmentő. A szabadság harcos angyala. Ha lenyesik az angyali szárnyakat és a földre taszítják az őröket, akkor azok gondolatban repülnek tovább. A földön elnehezedem. Lassulok. Poshadok. Ezek az energiák szép lassan végeznek velem. Méregként árad szét bennem a civilizáció könnyen emészthető, hömpölygő folyama. Mindennap megáldom. Lassítom. Ennél többet nem tehetek. 

Metsző hidegben vagyok téli éjszaka. Hiányzol. Én vagyok a sötét utca. Sétálj keresztül rajtam. Gyújts villanyt bennem. Használj. Kelj át. Érkezz meg oda, ahová nem lehet. Ezt várom tőled. A lehetetlent. A mindent. Ha nem tudod megadni, mögötted van a kijárat. A nyugtalanság úgyis új és újabb utakra indít. Hatalmas tereken repülök keresztül, a sötét utcát pedig magam mögött hagyom. És te összetörsz. Voltál e már túl sok? Súlyos? Befogadhatatlan? Felfoghatatlan?... nem. Ezért vagy te a követő. Ha tiszta lenne a látásod értenéd, érzékelnéd. Dekódolnád. Így marad a hit. Te miben hiszel? Mi a valóságod? Tudtad e,  hogy az életed, amit olyan nagyon komolyan veszel, megrendezett színház csupán? Csepp a tengerben. Színészek, színésznők és a végeláthatatlan díszlet homályosítja el látásod. A nézőtéren kézen fogod a végtelent és úgy rágcsáljátok utolsó, édeskés életmorzsáid.  A transzcendens pedig csak figyel. Mi történne, ha kilépnél a saját világodból? Ha felismernéd, hogy az általad teremtett korlátok csupán téged akadályoznak? Mi történne, ha létezésedre ébredve, csodálkozó szemed kinyílna az igazságra és rádöbbennél végre: a világod nem létezik, a gyarapodás és hanyatlás körforgása csupán illúzió és te magad, lényed egyetlen, érintetlen lélekmagva, mely valóban él. Létezik, lélegzik. Hogy mi történne?... nos, azt hiszem semmi. Na meg kit érdekel? Az életet nem lehet elrontani. Eltékozolni. Az életet csak élni lehet. Hát éld! 

Lassú léptekkel csábítom imádságra lelkem templomát. Karjaim szélesre tárom és engedem, hogy lényegem velőt rázó sikolyok között megébredjen. Felszakadjon meggyűrt életselymei közül. Gyűlölőm a világot. Szörnyeteg vagyok. Hidegvérű, emberi fájdalmak gázlóit jól ismerő. Méhemből újraszülöm az emberiség minden szenvedését. Angyal vagyok. Tiszta, mindennap megújuló csoda. Isten gyermeke, aki bűnre csábítja a képmutató, bigott véglényeket. Pályádat elhagyni nem tudó fekete fehér torzó, embermaradék, ki ítéletet mondasz a szivárványszín lélek fölött... eljöttem érted. Pusztulásod öröm, megújhodás, s gyógyítja a mindenség testén tátongó mételyt. Tudd hát! Azért léteztél és uralkodtál, mert így kellett lennie. Nem azért, mert kiharcoltad. Az erődet kölcsönkaptad csupán. Amit én most alászállok és visszaveszek tőled!

"Nem mint görögök-zengte érc-gigász

Tagjait szétvetve két part között,

Áll sós vizű alkony-kapunkban őrt

E fáklyás nagyasszony: a lángja láz,

Rab villám, s így ismeri hallomás,

Kitagadottak Anyja. Fényözönt

Hívón világnak int, s lágy szeme köt

Város-párt rév köré: légnemű lánc.

“Óhazák, dús kincs nem kell!”, néma bár,

Kiáltja. “Jöjjön fáradt, nincstelen,

A tömeg, mely szabadságért zihál:

Nyomorgó söpredéktek kell nekem.

A viharvert hontalanokra vár

Arany kapum, hol fáklyám emelem."

-Emma Lazarus: Az új kolosszus-