Jéga Szabó Ibolya: Advent 2016

A tavalyi évben is az idő gyors múlásával kezdtem a mondanivalómat. Az idén is azt érzem, hogy gyorsul számomra, egyre sebesebben halad. Öregszem, én lassulok, ez csalja meg az időérzékemet. Ismét nyakunkon az év utolsó hónapja, karácsony hava. Advent, a várakozás ideje, az emberiség többsége remél, szeretetet, békét, szebb jövőt. A karácsony ünnepe egy röpke pillanat csupán, cseppnyi öröm talán. Az idő nyila mindig a pusztulás felé mutat, bárhonnan nézzük, akár emberi léptékben, akár a világmindenségében. Igen, mert mi is az univerzum részei vagyunk, minden sejtünkben ott vannak a csillagok, üstökösök, planéták alkotóelemei. Mi vagyunk az anyag legmagasabb rendű szerveződése, akik képesek vagyunk felfogni a létezésünket, a magunk körüli világot, sőt a világmindenséget. Képesek vagyunk kutatni a múltunkat, eredetünket, a jövőnket is sejtjük. Ismerjük az idő hatalmát, mely minden tettünknek értelmet ad. Tudjuk, hogy egyszer eljön az idő vége, amikor nem várunk többé, az adventben sem. Az idő eltűnik, nem lesz többé se múlt, se jövő. Mi, emberek tisztában vagyunk ezzel, ezért élünk úgy, mintha sietnénk. Mindent meg szeretnénk élni, habzsolni az örömöket, felélni a Föld összes ajándékát. Rohamos gyorsasággal szaporodni, így remélve fajunk további fennmaradását. Ilyennek alkotott bennünket a teremtő. Felfalunk mindent, hisz a tápláléklánc tetején állunk, majd úgy járunk, mint a csillagok, melyek a haláluk előtt nagyra nőnek, de amikor végképp elhasználják az összes energiájukat, önmagukba roskadva, fehér törpékké lesznek, majd kihűlve semmivé válnak. Az eltűnt idő nyomát már nem hordjuk többé az emlékezetünkben, a jövő reményei sem élnek már tovább a szívünkben, nem lesz más csak a hideg, kietlen, néma jelen. A karácsony adta csoda, szeretet sem rejtőzik többé a lelkünkben.

Általam festett kép keserű, de ma még boldogan várjunk a csodára, hisz még sok-sok karácsony estén ott lehet velünk, ha mi is úgy szeretnénk.