Kapolyi Noémi: Az Utálatos

A domboldal egészen az erdőig futott felfelé, száraz emelkedőjén csak a szívósabb fűfélék, és a kisebb mezei virágok bírtak virítani kitartóan. és kicsit feljebb egy kimedresedett részben terpeszkedett a kökénybokor.

Az egészen apró testű madarakon kívül nem szállt rá semmi a tövises ágaira, alatta kopasz tányérban látszott a föld, hiszen a kövecses talajon amúgy sem volt könnyű az élet, inkább a fűfélék terjedő gyökérkéikkel ott kapaszkodtak meg ahol nem tépázta őket felülről a kökény a tüskés ágaival.

Reggelente, ha enyhe szellő futott le a lankákon, meglengette az ágait, ilyenkor a szép mélyzöld leveleivel, és a rengeteg hosszú tüskéjével hadonászott egy kicsit. 

A füvek pedig kissé lehajoltak, ahogy átszaladt felettük a szél.

Aztán napközben élénk társalgás folyt az ilyen-olyan gizgazok között, néha a kis mezei kankalin is beleszólogatott, de a kökény általában mélyen hallgatott, sokkal többre tartotta magát annál, mintsem hogy beleolvadjon, és leereszkedjen ennek a sűrű népségnek a színvonaltalanságára, pedig mindenki sejtette, hogy pontosan hall mindent.

Ha megszólította valaki, fensőbbségesen kijelentette, hogy nem tudja miről van szó, mert nem figyelte a társalgást. Pedig fülelt, és általában jól el is szórakozott az elhangzottakon.

Ellenségessége kirítt a domboldalban élő többi növény közül. Aztán lassan már a madarak is észrevették, ahogy a kökény dölyfösködve terpeszkedett a mélyedésben, és egyre jobban kiszorított mindenkit, a legkisebb szellőre is ide-oda csapkodta tüskékkel teli ágait, és a jelenléte szinte elszívta a többiek életkedvét. A közelében élők hangulata egyre rosszabbá vált néhányuk levelei idő előtt sárgulni kezdtek, de úgy általában a közelében mindenki feszélyezve érezte magát. Szúrós ágaival már kicsit sem ügyelt a madarakra így azok lassan elkerülték, szívesebben ugráltak a fűben vagy elszálltak a közeli akácosba.

Szemmel láthatóan a kökényt ez sem érdekelte, ha akadt madár amelyik rászállt volna annak még idejében odakiáltott:

-Mi van, neked önértékelési zavaraid vannak? Vagy azt sem tudod, a többi társad merre van?!

Csak összepiszkítjátok az üde leveleimet semmi szükségem rátok!- dohogott hangosan.

Az egyik veréb miközben elrebbent mellőle, annyit azért odacsipogott:

-Ha nem hát nem,  te vagy az Utálatos.

Így aztán a madarak végképp leszoktak róla, a mezei növények pedig innentől nem egyszerűen kökénynek hívták hanem Utálatos néven emlegették őt.

Egyik este finom éji szelek érkeztek, és kezdtek lengedezni a fűszálak felett, így a legtöbbje ébren maradt, először halkan váltottak csak pár szót egymással mindenféléről, de aztán az éj meghozta a kedvüket az igazi beszélgetéshez is. Mindenki unta már az Utálatos viselkedését, páran arra gondoltak, hogy meg kéne kérdezni, mivel bántották meg. De a többiek halkan lehurrogták, mondván, hogy ugyan már, majd pont most méltóztatna szóba elegyedni velünk hogyha már évről- évre nem ereszkedett le hozzánk.

Végül megállapodtak abban, hogy ezentúl halkan fognak beszélgetni, susogni fűnyelven egymással, az nem hallatszik majd a mélyedésig ahol egyedül trónol az Utálatos.

Mikor beköszöntött a reggel a madarak felébredtek az akácosban, és vidáman csiviteltek a napsütésben. A domboldalban minden fű, és virág élénk szomszédi karattyolásba kezdett, csakhogy halkan, egymás között beszélgettek. Az utálatos kökény pedig benne csücsült a mélyedésében a nagy csendben. Nem is értette először, hogy mi a furcsa azon a reggelen, már jócskán fent járt a nap, amikor tudatosult benne, hogy csend van.

A szellő nem kerülte, olyankor meglengette finoman az ágait, de egész napon át semmi más nem történt vele.

Aztán vége lett a nyárnak a fűszálak elszáradtak, az élet visszabújt a gyökereik mélyére, ahol lassacskán biztonságos álomba szenderültek télire.

Mire eljött a tavasz, és kezdtek ébredezni a növények, már egyikük sem emlékezett a kökényre, a zöld szálak susogtak, és a kökény, az Utálatos, ott állt csendes magányában egyedül a mélyedésben. Szúrhatott, tépázhatott kedvére, de többé már nem volt kinek kellemetlenkednie, aztán lassan leszokott a hadonászásokról is míg annyira elfásodott minden ága, hogy aztán az egyik legszívósabb és legkeményebb növénnyé változott. Ma is egyedül ingadozik a nagy szelekben a domboldalak mélyedéseiben.