Folyó fut mellettem a gondolat sebességével. A hullámokba bámulva elmélkedem a létezés mélységein. Az élet olyan, amilyen. Felruház, majd megfoszt. Aztán újra felemel, hogy újra letaszíthasson. Az ember pedig minduntalan címkéz. Magyaráz és mentegetőzik. Ha sorsát megunja, missziókba kezd és bálványokat imád. Lemond felelősségéről és eleve elrendelt elméletekbe helyezi parányi létét. Kapaszkodókért kapálódzik. Üdvösségért rimánkodik. Sokszor könyörög a végéért. A végső feloldozásért. De eljön egy következő nap. A legsötétebb hajnali óra után felkelő nap sugarai pedig újra szétkergetik a félelmeket. Ezen az órán a fásult bizonytalanság a lelkembe költözik. Nehezebb napokon megöl, kizsigerel. Könnyebb napokon erősebbé tesz. Végül nem érzem magam többnek hófehér lepedővel borított idejemúlt bútordarabnál, mely egykor szebb napokat megélt, elegáns kárpittal bevont, megszámlálhatatlan légyottnak otthont adó különleges darab volt. Ez van. Megannyi kudarcom stigmáit szerelmeken, életeken átívelve hordozom. Hálás vagyok. Szeretem a szenvedést, mert megmutatja az élet értelmét, velejét, ízét. Szeretem a kudarcaimat, mert amikor egy újabb ütés a padlóra küld már tudom, hogy amikor sikerül talpra állnom, még erősebb leszek majd. Szeretem a sebeim. A testemen, a lelkemen egyaránt. Büszkén viselem hegeim, melyek meglógva, ernyedve, sápadtan, megtörten, kiábrándulva, elhasználva veszik birtokba egykor szárba szökkenő lényem. Szenvedés, kudarcok, sebek. Az én legbecsesebb kincseim a kitartásomért cserébe. Ó, nem. Nem halni jöttem. Ezek egy győztes tollából kicseppent szavak, melyek harc nélkül csupán szétfolynának a papíron. Mert áldozat nélkül nincs változás. Küzdelem nélkül nincs győzelem. A harc megedz engem, szavaim pedig hadsereggé duzzadnak. Szenvedés, kudarcok, sebek. Nem ragaszkodom hozzátok. Az elengedés útján elbocsátalak benneteket. Menjetek, és segítsétek a rászorulókat. Akik még mankóval járnak megérzik, hogy közeledtek. Én pedig arra buzdítalak most téged fény gyermeke, hogy nézz tükörbe! Nézz bele és addig ne ereszd tekinteted, amíg a lélek elő nem buggyan. Akkor mondj hálát neki, amiért elhordozza tested és elméd súlyát. Amiért viseli ezt az elviselhetetlen világot. Mert a hála szárnyán a szenvedés a kudarcok és sebek tovaszállnak. Te pedig barátom, szabad leszel. Addig is láv és imádat drágáim.
Igen Kinga.
VálaszTörlésAz életet élni kell, a pofonözönt viselni kell, pusztán az állni képesség miatt.
Persze van, hogy az ember bebeszéli magának, hogy áll, közben fekszik.
De tévedni emberi dolog - szólt a sündisznó, és lemászott a súrolókeféről.
Igen jó írás, tetszett.
gyuri
A folyó gyors futásával versenyben cikáznak gondolataid, kedves Kinga. Itt nem a gyorsan eltelő idő, hanem az élet minősége áll elmélkedésed központjában. Azt elemzed: mit tesz veled, s hogyan állod a próbatételeket. Úgy gondolom: a hozzád hasonlóan tudatos emberek képesek így fogadni a kudarcokat, a sebeket, s tudnak így beszélni a szenvedésről.
VálaszTörlés