Kapolyi Noémi: Alfonz élete

Amióta az erdőben megtörtént az a kellemetlen incidens, azóta Alfonz, a hernyó egészen lelki beteg volt.

Leginkább egyedül rágcsálta a leveleket, és közben irtózatosan magányosnak érezte magát. 

-Hát igen-merengett-, a varjúnak igaza volt végül is, én mi vagyok? Na mi? Egy pondró, egy alantas lény, mert ezt károgta: -Alfonz, te egy pondró vagy, egy alantas kis rút féreg, és elrepült, közben a többiek vihogtak rajta.

Ennél megalázóbb soha életében nem esett meg vele. Naponként egyre jobban bántották a mondottak, ezért inkább rejtőzködött, és óvatosan elpúposkodta magát az első adandó rejtekhelyre, ha valaki közelített felé.

Magafajta, kis zöld hernyóval pedig még nem is találkozott.

Így aztán lassan egészen életunttá változott, és csak rágott és mászott, és megint rágott egész álló nap.

Egyszerre kisütött a nap, és Alfonz döbbenten látta, hogy már olyan régen mászhatott, hogy elérte a tisztás melletti legutolsó árnyat adó fát.

Aztán meg az jutott az eszébe, és akkor meg mi van, az ő élete nem sokat ér, egész életében ott fog bújkálni a levelek alatt? Hát ezt senki nem nevezné életnek. Húzza folyton meg magát?

-Hát nem! - visított fel vékony hangján indulatosan- ezt aztán nem csinálom tovább- kiáltott, és egyszerűen elengedte a levelet.

Könnyű testtel, finoman huppant rá egy fűszálra, ami hajladozott vele egy kicsit, majd amikor a vége egészen a földig konyult, ő csodálkozva lemászott róla.

Érdeklődve nézett körül, mert ilyet még sosem látott. Buckák, és rögök közt rengeteg torzsa, és hajszálgyökér illatozott, amikor az egyikhez odamászott, és beleharapott egyet, olyan mennyei íz áradt szét a szájában amivel még sohasem találkozott. Közben figyelt arra, hogy mindig árnyékot vessen rá egy-egy levél. Aztán egyszerre érezte, hogy valami zizegés jön felé, megfordult és látta, hogy nagy testű hangyák szedik a lábaikat az ő irányába.

Átvillant benne egy gondolat, hogy talán ennyi volt, még csak össze sem tekeredett, csak állt ott és figyelt, mi lesz vele.

Aztán a hangyák egyszerre csak megtorpantak, szaglászni kezdték a levegőt, az egyik közelebb lépkedett, érezte ahogy megérinti az egyik hosszú szőrét, de aztán a hangya hirtelen hatalmasat rugaszkodott hátra, és egy hallhatatlan vezényszóra eliramodott mind.

Alfonz pedig még ácsorgott egy darabig, és közben végignézett magán.

-Hmm- mondta- lábaim nincsenek, a testem mélyzöld, és kék színekben játszik, és mindenhonnan hatalmas szőrök borítanak, vörösek, és barnák a végükkel jó hegyesen. A fene se érti.

Lassan, és óvatosan indult meg egy csokor fehér gumó között, rossz szaguk, és csak futólag beleharapva keserű ízük volt, így tovább tekergett.

Aztán apró, és hosszú valamibe botlott, de az megmozdult, és éles madárszem szegeződött rá, Alfonz ijedtében majdnem elájult, egészen megmerevedett félelmében. A madár nézte egy darabig, aztán felemelte a fejét, majd ellépett előle, kis idő múltán pedig erős szárnycsapásokkal elsuhant. Alfonz még egy darabig kővé dermedve állt aztán újra elindult. 

A fények megváltoztak, és tudta hogy alkonyodik, lassan pedig este lesz. Éppen figyelmesen keresgélt valami alvóhelyet, amikor megmozdult pár fűszál, és kibújt közülük egy lény.

Egy gyönyörű, hosszú állat.

Alfonz szájtátva nézett rá.

-Te ki vagy?- kérdezte megilletődötten.

-Én egy szender-hernyó vagyok, mint te- és nevetgélt egyet, aztán óvatosan ráemelte pontszemeit és  megszólalt- vagy te még nem is tudtad, mi is vagy, igaz?

-Igaz- mondta Alfonz.

-Hát, akkor tudd meg, hogy a legszerencsésebb fajtába tartozunk, nem akar megenni bennünket semmi, és senki, most még, mondta jelentőségteljesen, mert ha majd átalakulunk, akkor már más lesz a helyzet, de az még odébb van.

-Ne álmélkodj már! -kiáltotta el magát a jövevény- örülj.

-De engem leszóltak és ki is nevettek- panaszolta  Alfonz.

-Ugyan már, örülj ha leszólnak, van amikor a hátrány az előny, mert senki nem akar megenni és fogadni mernék akik kinevettek, azok közül nem mindenki nevetgél ám, mert azt csak élve lehet drágám- válaszolt a másik.

Alfonz megújult szemekkel nézett végig magán, és életében először nagyon egyetértett a látottakkal.