Kapolyi Noémi: Az átjáró

-Szóval velem szeretnél jönni?-kérdezte a lány.

-Igen.

-De miért?

-Azért, hogy végre tudjak hinni, hogy lássam, mert akkor már biztosan tudni fogom, hogy mi van odaát, és hogy létezik- válaszolt az apja.

-Jó, akkor gyere ide-, és a szobában az üres falhoz tolt barna asztal elé vezette apját, amely előtt két támlás szék állt, ide leülünk, én leszek a bal kezednél, aztán ha már ülünk, akkor az asztalon megfogom a jobbommal a kezedet.

-Most pedig kérlek hunyd le a szemedet, én is becsukom.

Ültek a fehér fal előtt, aztán hirtelen állva találták magukat, a szobának azon a felén már nem volt asztal a székekkel, a fal helyén barnára festett, közepén nyitható, vas, harmonikarács állt.

És a rács mögött, mint valami plakát a falon, teljes valóságában látszott az aranysárga avarral telehullott útelágazás, és az őszi erdő.

A lány előre lépett, megfogott egy kis kallantyút, kiakasztotta, középen a fogantyúnál eltolta jobbra a rácsot, aztán belépett a kis tisztásra, és az apja követte.

Ahol megálltak, ott ért össze a két út vé alakban a fás domboldalról. Jobb felé indultak.

Az erdő már majdnem elhullajtotta minden lombját, csak itt-ott lógott pár barna levél.

Az út enyhén emelkedett, amikor meglátták a síneket, távolabb, elől egy vagonféleséggel, ami igen romos állapotban volt, fából készült, valaha piros, és fehér festék borította, de szinte egészen lepergett róla, ahogy közelebb értek, látták, hogy az oldala nyitott, az elejében pedig két ülés, és két üvegablak van.

A lány szállt fel elsőként, aztán az apja követte. Hatalmas volt a csend, nem fújt a szél, nem mocorgott semmi, a borongós égbolt alatt a lánynak olyan furcsa érzése támadt, mintha csak ők ketten lennének az egész erdőségben. 

Mikor mindketten beültek, a vagon nesztelenül, és lassan megindult, kicsit még felfelé haladt, a lány azt gondolta biztosan valami fogaskerék hajthatja, aztán egyszerre csak felértek a hegy csúcsára, és a vagon egy pillanatra mintha megállt volna, így a hirtelen eléjük táruló látványt alkalmuk lett alaposabban megnézni.

Irdatlanul magasan álltak, végig láttak az összes hegyen, némelyik teteje egészen kopasz volt. Szemben az egyik csúcs tetején egy nagy óriáskerék magasodott, valaha meggypiros lehetett, de most rozsdás romhalmaz volt csupán, a kosárkáiból több már leszakadt így a felső része teljesen üres lett, pár darab pedig felakadt az oldalán, egy, még ott lógó kosártetőn.

Más hegyek tetején is látszódott egypár, valaha ember alkotta gépféleség, daruk, vagy valamilyen toronymaradékok lehettek, aztán egészen messze, a hegyek egyre kopárabbá váltak, míg végül feltűnt mögöttük egy szürke, sík terület.

A mezsgye az- ismerte fel magában a lány- ott a határ a két világ közt. Még ilyen messzeségből is látta és tudta, hogy a föld ott szikkadt és száraz, mély repedésekkel teli, néhol még égett is. Az ég mindig borús, de soha nem esik az eső. Járt már ott, veszélyekkel teli hely, ez a kopott erdőség pedig  a mezsgye széle. És gyanította, hogy az út a pusztába vezet. 

A látvány megingott, és eltűnt a szemük elől ahogy a vagon elindult lefelé, nem gyorsult fel, érezhetően egyenletesen haladt velük lefelé.

Aztán egyre sűrűbb lett az erdő, és a meredek út lankára váltott, a vagon lelassult, végül megállt.

Könnyedén kiléptek belőle, és ott álltak mindketten az avarlepte úton.

Megint nem volt más körülöttük, csak az erdő.

Mind a ketten elindultak lefelé, és hamarosan ott álltak a tisztáson, láthatóan most a másik felére érkeztek.

A lány az apjára nézett, aztán előre, már jól látszott a barna vasrács, amely nyitva állt.

Az apa megindult, átlépett rajta és eltűnt.

A lány pedig a tisztáson a kapunál állt,  várta a hívást.

Figyelt, mikor hallja meg az apja hangját, ahogy megbeszélték, hogy majd ha ő már átjutott, akkor  háromszor hívni fogja őt. 

De nem hallott semmit. 

Közben érezte, ahogy kezd benépesülni az erdő, egyre több nesz, és mocorgás hallatszott. Hátrafordult, figyelt. Apró erdei állat kandikált ki az egyik fa törzse mellől. Veszély -érezte-, itt ha bármi megjelenik, lehet hogy ártalmatlan, de ha átjut, odaát már bajt okoz.

Még alig eszmélt, amikor a kis mókusféle állat megindult, és sebes iramban átvetette magát a rácsok közt.

-Neeeee!- ordította.

Tudta hogy baj van, valami átment.

-Hívj vissza háromszor!-kiáltotta, aztán négykézlábra ereszkedett, a motozások hangjai egyre erősödtek.

Tudatosult benne, hogy azok a lények meg fognak indulni.

Nőtt benne a feszültség, miközben a torkában felkúszó félelem kezdett átalakulni indulattá.

Harcolni fog, tudta már, nem lesz választása.

Abban a pillanatban iszonyatos üvöltést hallott, fülsértően áradt szét a hang az erdő fái között, döbbenten érezte, hogy ez az ő hangja, belőle tört fel.

Aztán újra ordítani kezdett:

-Hívj vissza háromszor! Hívj vissza háromszor! 

Rettenetes hangja élesen vágódott a törzseknek.

Érezte, ha valami jönni fog, és ha nagyobb, erősebb, nem fogja tudni megállítani, de tudta, hogy ő ott lesz, mindenáron, mert neki meg kell védeni a kaput, meg kell védeni, meg kell védeni, zakatolt az elméjében, miközben felüvöltött artikulátlanul.

Tekintete a kezére tévedt, de a földön nem találta, csak érezte, sajátjaként azt a lábat amit látott, vastag, izmos ragadozóé volt, éles karmokkal a végén, üvöltés közben a száját is érezte, a hatalmas fogait, és a széles járomcsontját.

Mi történik velem, mi ez? -villant fel a gondolat, miközben már hallhatóan megindult valami a kapu felé.

A kaput pedig neki kell őrizni, szilárdan megtámaszkodott, és minden idegszálával figyelt, vadászott, nem volt más csak az ösztöne.

Újra teli tüdőből felordított, mikor végre meghallotta a hangot. Egy halk, de elszánt hangot.

Igen, az anyja hangját.

-Gyere vissza lányom, gyere vissza, gyere vissza - hangzott a hívás.

A szobában állt, a rács ajtajával szemben, imbolyogva odalépett és behúzta, beakasztotta a kallantyút, aztán hátrébb tántorogva leült a székére.

A másik szobából átszűrődött az apja hangja, ahogy izgatottan meséli milyen érdekes volt, és tulajdonképpen nem is tudja hol járt, de egészen a hatása alá került.