Csörgits Kinga: Érző lények vagyunk

Érző lények vagyunk. Valamennyien boldogok szeretnénk lenni. Valamennyien a boldogságot és a boldogság forrását keressük. Ez tesz bennünket annyira emberivé és ez köt össze a többi emberrel életekre... életeken át.

Anya vagyok. Ha úgy döntök, magamba fogadom, kihordom és megszülöm az életet. A kezdetet, a változást, az állandóságot, a halált. Minden tőlem keletkezik és dolgát bevégezve énbelém tér vissza. Ha úgy döntök, szenvedély és pusztítás táncát járom és romlásra csábítok minden bolyongó lelket... ha elunom a csábítást, újra gondoskodom. Fürkésző tekintetem mindig új és újabb világokat kutat. Végső otthonát kereső, illékony csoda vagyok. Ahogy élek, úgy remélek. Az otthonodból káoszt, a káoszból otthont teremtek...

Hegyről osonok, ereszkedem. Magamba engedem a város vergődőn haldokló lelkét. Képek, impulzusok érintenek. Simogatón melengető, mégis metszőn hideg őszi hétköznap. Tökéletes. Elgyászolom üres illúzióim. Új világot pillantok. Végül mindennap új és újabb világok tolakodnak belém... kéretlenül. Hivatlanul. Föld alatt vagyok. Titkos tanok és tiltott gyönyörök találkoznak itt. Ülve maradsz, de minden rezdülésed átitatja a zene ritmusa. Pillantásoddal követsz, kíséred a mozdulataim. Összetartozunk. Az élet szétcincál, de a két lélek összeforr. Már régen találkozunk újra és újra. Életeken átívelő, sajgó hiányod karjaidba lök. És én belédzuhanok. Most és mindörökké vagyunk.

De a feszült vibrálás lassan alábbhagy. Kell, hogy alábbhagyjon. A mindigúj varázsa, ami folyton folyvást útra csábítja a magamfajta vándor lelkét, lassan elül. A határvidékre sötét erdőn át vezet az út. Az ösvény szűk a komfortzóna pedig elérhetetlenül távoli látomás. Mégis mellettem lépkedsz. Fogod a kezem és az életről faggatsz. Hozzám jöttél, engem választottál. Gyönyörű vagy. Istendarabka vagy.