Farda József: Péntek esti blues



Reggel egy dallamfoszlány fészkelte be magát a fülébe: „ma blues a kedvem, de senki sem hangolt rá”. Nem hagyta békén, egész nap újra és újra előbújt és rávette, hogy beledúdolja a péntekbe. 
Újra itt volt egy hétvége és most sem tudott mit kezdeni magával. Megnézte a moziműsort, de nem talált magának valót. Egyébként is egyre ritkábban járt moziba, mert úgy érezte oda van a filmnézés meghittsége. Ezek a mai multiplex filmszínházak a dübörgő hangtechnikájukkal, a colázós, pattogatott kukoricás, bekiabálós közönségükkel már nem az ő világa volt. 
Otthon lődörgött egy ideig, bekapcsolta a világító dobozt, de nem sokáig volt türelme hozzá. Egy kicsit olvasott, de most fárasztották a szemét a betűk egymásutánisága.  
Úgy döntött, hogy kihasználja a vénasszonyok nyarának utolsó csábítását és sétál egy nagyot. Ahogy kilépett az utcára, teleszívta magát az ősz illatával. Elbűvölte, ahogy ez az évszak a színpaletta összes színével megfesti a világot. Mint minden őszi sétájánál, most is a ligetnél kötött ki. Imádott itt az évszázados platánfák társaságában. Elhagyta a kijelölt utat, térdig gázolt az avarban. Felszabadult volt, gyermeki, és egy pillanatra boldog. Szerette az óriás fák hosszú árnyékát, amikor átlépett rajtuk, egy kicsit elfelejtette, hogy ebben a világban él.
Lassan beesteledett, már a külváros sikátoros utcáit rótta.  A lábai már tudták hová viszik, de ő még nem. Egyre közeledő lágy, andalító zene zökkentette vissza a gondolataiból. Ott állt a régi, kedvenc blues-kocsmája előtt.  Belépett az ajtón és elindult lefelé, a szűk, kacskaringós félhomályos lejáraton. A mélyből egy szívbemarkoló blues-ballada húzta magával. 
Halk zsibongás fogadta a dohányfüstös, boltozatos helyiségben. Odament a pulthoz, kért egy literes sört és egy kis rágicsát. Örömmel vette észre, hogy a kedvenc helye a legtávolabbi zugban szabad. Lehuppant a székre, hátát a falnak vetette és átadta magát a bluesnak. Szeretett itt ülni, innen be lehetett látni az egész teret. Ahogy körülnézett, úgy érezte, hogy itt megállt az idő. Ugyanazok a fehér falak, rajta régen volt blues-zenészek szénrajzaival, ugyanazok a kényelmetlen, támla nélküli, láblógatós bárszékek, előttük hosszú, keskeny asztalokkal, ugyanazok a gyűrött arcú emberek. 
Az aranysárga nedű megnyitotta az emlékezetét. Egy ismerőse csalta le ide először és azonnal magával ragadta a hely varázsa. Zenei mindenevő volt, de a bluest igazán itt engedte közel magához. Ennek az egyszerű, de mégis különleges zenének belül, nagyon mélyen vannak a gyökerei. Nehéz ráérezni, de ha egyszer elkap, soha többé nem enged el.
Akkoriban milyen sokszor lejárt ide. Volt itt agyonzsúfolt péntek esti élőkoncerten. Ilyenkor időben kellett érkezni, mert a későn jövők már kiszorultak. A szokásosnál sokkal több ember szorongott egymáshoz préselődve, söröskorsóval a kezében, de nem számított, mert egy közös cél, a blues szeretete hozta őket össze. Az empátiával rendelkezők kézről kézre adva a korsókat kint a járdán ülőknek is juttattak a keserű nedűből. Még itt az utcán is érezhető volt a blues-hangulat.  
Gyakran lejött a barátaival is egy kis délutáni dumapartira, kibeszélni a nőügyeket, vagy az éppen aktuális sporteseményeket. Ilyenkor csak háttérzeneként szólt a blues.
Eszébe jutott, hogy egy hétköznap délelőtt ide beszélt meg találkozót rég nem látott felnőtt fiával. Hamarább érkezett, leült és átengedte magát a diszkréten, háttérből szóló blues hatásának. Amikor fia megérkezett, a pultos ismerősként üdvözölte. Kiderült, hogy tőle teljesen függetlenül talált rá a helyre, és ő is a blues rabja lett, azóta ez a törzshelye. A blues feloldotta a régi feszültségeket, újra egymásra találtak.
Azután egyre kevesebbet jött el ide, szép lassan elmaradozott, kényelmes lett, többre becsülte az otthon melegét. Ha olyan hangulata volt feltett egy lemezt, de sohasem érintette meg olyan mélyen a blues, mint itt. Most értette meg, hogy ehhez a zenéhez szükség van a hely semmihez nem hasonlító atmoszférájának. Aki ezt a kocsmát megnyitotta, érzéke volt a blueshoz, mindenre kiterjedt a figyelme. A rejtett világítások különös félhomályt kölcsönöznek a helynek. A zene a falakból árad, mindenhol egyformán élvezhető, pont olyan hangerővel, amennyivel szükséges. A bluest nem lehet teljes hangerővel hallgatni, mint a rockot. Bensőségesnek kell lennie, mert csak így érinti meg a lelket. A csapos is a helyhez illő, szakállas, torzonborz figura kicsi, gombszemekkel, csak annyit szól amennyi szükséges. A vendégek is beleillenek a környezetbe, nem harsányak, csendben beszélgetnek, vagy csak egyszerűen zenét hallgatnak, átszellemülten.
Bekapta az utolsó sörkorcsolyát, megitta a maradék sörét és lassan elindult a kijárat felé. Ahogy kilépett az éjszakába megcsapta arcát az időközben leereszkedő köd.
Ez volt az utolsó szép őszi napunk – gondolta magában és felhajtotta a gallérját. Ahogy eltűnt távolodó alakja a sikátorban, a zene is elcsendesedett.


1 megjegyzés :

  1. Lehet, hogy hősöd és a fia között feloldódtak a feszültségek, de sokkal közelebb nemigen kerültek egymáshoz. Mert ugyan a blues hatásáról, a helyről sokat megtudhat az olvasó, de talán a zeneszeretőt is izgatja: mi lehet atya és sarja között... Felteszem, ezt a hiányt is akartad éreztetni, kedves József. :-?

    VálaszTörlés