M. Fehérvári Judit: Körfolyosó

Isten alászállt az egekből, s egyenesen az életben kötött ki, a létezésben. Persze, ezt nem tudhatta, mert azt gondolta, az angyalok kara meg az absztinensek, jóságosak, patyolatlelkűek hada az a létezés. Meg azt is hitte, hiszen mindenható vala, hogy az emberi lélek csupa jóság, s a földön nem létezik a gonoszság, s az unalom sem, csak a pokolban. Persze, régen járt már ott is, mert Luciferrel állandó szópárbajt vívtak az ilyen találkozások alkalmával, így aztán kerülte ama kénköves helyet, ahol pedig nagyon jó kénes vízben folytatták a poklok atyjával a disputáikat, ami igencsak jót tett megfáradt ízületeiknek, na, meg, ne feledjük, a porcaikba is beépültek, s megtarthatták ruganyos járásukat, daliás termetüket mindketten. Bomlottak is utánuk a nők, de csakis a földön, mert ki látott már a görögökön kívül olyan kavalkádot, amilyeneket az istenek szerelmei képesek okozni.

Szóval, ott tartottam, hogy Isten alászállt, s, akár egy modern performance-ot, úgy nézte az emberek világát. Furcsa párbeszédeket hallott, amelyeket nem tudott aztán hova tenni, s számítógép nélkül kielemezni sem, szüksége lett volna valamilyen fordító programra, de még a Google által kifejlesztett setesutát sem ismerte egyáltalán.

Isten az életet úgy nézte, akár egy körfolyosót az emberek. Látott ő mindent, s mindenkit, de most azt az egyet kereste, akit magával vihetne egyenesen ő maga az égi világba. Olyan emberre lett volna szüksége, aki megtervezi a leendő Mennyországot, mert a mostani kissé lepukkant volt már. Hiába, no, az elmúlt évtizedek lelakták kissé; meglátszott azon is a politikai szelek változása: soha ennyi infarktus, agyvérzés, tumor nem keringett még a világűrben, mielőtt a lélek megtisztult volna.

Isten először egy házaspárhoz nézett be. Semmi különös dolgot nem tapasztalt, hacsak azt nem, hogy az öregember tudja, hogy, ha láthatatlanul is, de ott van. És szinte sóvárogva nézte azt a helyett, ahol állt, hogy úgy könyörögjön azért, hogy Isten mentse már meg. Egyszerű, munkásember volt és szegény, de még mennyire! Jól mondja a mondás, hogy, akit ostoba asszonnyal vágott földhöz a sors, az jobb, ha a sárga földbe kapaszkodik. Persze, ezt felülről is meg lehet tenni, csak iszákosan. Jó sokat kell vedelni, aztán mindegy. Csak akad egy talicska, ami hazatolja, ha van a két szarvánál is valaki, ha már rátették. Na, szóval... A nő egyfolytában csak beszélt és beszélt, hangos, sípoló hangon... Isten hamar megunta, hogy mije fáj, mert annak aztán egyetlen ép porcikája sem volt, hogy mivel műtötték, mert orvosi beavatkozások garmadájának nyoma látszott ugyan a testén, de evés közben csak krákogott, csuklott, nagyokat böffentett, aztán magában konstatálta, hogy már azt sem tudja, hogyan egyen. Majd Isten legnagyobb megdöbbenésére teljesen mezítelenre vetkőzött, szemérmetlenül széttárta lábait, s hintőporral hintette a központi részt, aztán újra krákogott, s folytatta az evést, ivást, mintha mi sem történt volna... Később elővett egy füzetet, ez éppen a kétezer-hétszáznyolcvanadik ilyen volt, s felírta bele a vacsora pontos időpontját. Később megmérte a vércukrát és a vérnyomását is, s azokat is rögzítette. Mind e közben ordináré módon beszélt, s utasította párját arra, hogy, ha meghagyna egyetlen falatot is a vacsorájából, azt adja oda neki, mert ő majd elfogyasztja. Ez az ige volt a hívószó. Szép asszony volt ez a roncs valaha, gyönyörűségesen beszélt, de szétitta az eszét is.

- Uram! - tekintett egy sarokba a férj- Kérlek, vigyél magaddal! Majd lesz valahogy, de én bizony itt egyetlen napot sem bírok már ki! Nézd a kanapét! Ezek a legjobb ruháim! Mind a munkából maradt. Tengizben ács voltam, s azóta sem vettünk nekem semmi újat sem, de az a hárpia - fogadok veled, ha akarod, egy kisüstibe! - most éppen azt jegyzeteli egy füzetbe, hogy beadta magának az inzulint, meg azt, hogy mennyi volt a cukra, de sehova elmenni együtt már nem tudunk, mert ő bizony közli, hogy a harmadik lépésnél összecsinálja magát, s bizony, be is tartja az ígéretét. Tudod, már ezt sem bánom, nem is szégyellem, csak éppen hallgatni nem tudom többé.

Isten csak bólintott egyet, de egyetlen jelét sem adta annak, hogy megszánta volna eme szerencsétlent, másra volt szüksége, mást keresett.

Ekkor bukkant az órásra. Valaha daliás férfi lehetett kevés gonddal. Meglátszott a keze kifinomultságán, arcának fegyelmezettségén. Szép családja volt: egy fiú, egy lány, s három unoka, meg egy csodálatos feleség, aki mindenre rábólintott, hogy:

- Minden éppen úgy jó, ahogyan te akarod.

Így volt ez akkor is, amikor a falu legkapósabb menyecskéjével, Juliskával csalta éppen öt kerek esztendőn át, meg akkor is, amikor a kárpótlások után az összes, mások ősei jogán szerzett földet felvásárolták, hogy aztán bérbe adhassák azoknak a szerencsétleneknek, akik nem tudták volna pénz nélkül művelni az egykori jussukat. Maguknak szép házat építettek aztán ebből a pénzből, aztán még egyet, s még egyet, s meg sem álltak egészen addig, amíg egy egész utca a tulajdonukban nem volt már. Innentől kezdve aztán Nusika is kozmetikushoz, pedikűröshöz, manikűröshöz, fodrászhoz járt hetente akár többször is, s ment a rongyrázás is, a glanc. Gyuri fiúkról megállapították, hogy nem érdemes több pénzt fektetni a taníttatásába, haza is hozták Nyíregyházáról, a középiskolából, s vettek neki egy kocsmát. Egy tizenötezer fős településen jó dolga van a kocsmárosnak, ha az nem Gyuri, hanem a testvére, Annuska, mert Gyurinak az iszákosokkal meggyűlt a baja, egyszerűen utálta őket.

Isten végignézett az óráson, s magában konstatálta, hogy ez sem az ő embere: nem csinált semmi olyat, amiért a Mennyekben szükség lenne rá. Különben is ott semmi szükség sincsen az időre, mert az relatív és van olyan hely, mint éppen a Mennyek Országa, ahol egyszerűen megszűnik.

És Isten elkeseredett. Hogy lesz neki most olyan otthona, amilyet megálmodott magának?

Ekkor látta meg a lányt. Egy fűzfa alatt üldögélt, a zsebéből pogácsaillat áradt, s egy frízbit dobált egy Flop nevű kutyának. Csodával határos módon a lány köszönt neki:

- Szia! Mit keresel te itt, Nagymaroson?

Isten a döbbenettől meg sem tudott nyikkanni, csak még nagyobb levegőt vett, mint, amilyet szokott.

- Azt hiszem, téged - felelte végül.

- De hát, miért? - kérdezte a lány. Nem látod, mennyi dolgom van még? Nem régen jöttem haza Kanadából, dolgozom ezerrel, imádom a párom, gyerekeket szeretnénk, igazi barátaim vannak húsból és vérből, no, meg lélekből, s én vagyok édesanyám egyetlen kincse is. Éppen te nem tudod, hogy már mindenkit elvettél tőle? Észnél vagy te egyáltalán?

- Istennek inába szállt a bátorsága, s csak ezután felelte:

- Tudom. Azt is előre látom, hogy soha nem bocsátja meg nekem senki sem, ha téged elviszlek, de ez lesz a te igazi Wagramod! Ettől leszel különlegesebb, mint bárki más... És dolgoztál már annyit, mint más nyolcvan évesen. A fejedre én teszem a koronát, éppen úgy, mint a Sasfiók című színházi darabban Napóleonéra került.

- Akkor ennyi volt? - kérdezte a lány. Ugye, tudod, hogy elveszed a Krisszel közös gyermekünket is?

Isten nem szólt egy árva szót sem, csak bólintott.

- Szóval, te legalább tudod? Milyen undorító tudsz te lenni!

Isten meg sem hökkent, csak mosolygott. Pontosan tudta, hogy holnaptól a Mennyekben új időszámítás kezdődik, mert egy Angyal száll oda, aki megtervezi a jövő Mennyek Országát, s más nem is érdekelte, hiszen éppen ezért volt Isten.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2017. január 15.