Kapolyi Noémi: Lakjunk falun Pipi eltűnt /15.rész/

A kis törpetyúkjaink egész nyáron, szabadon mászkálhattak a kertünkben, mivel csak öten voltak, így őket még eltartotta a terület, vizet raktunk nekik minden nap és néha magot is szórtunk, ez pedig éppen elég volt arra, hogy nagyon szépek legyenek.

Éjjelente először még be tudtam terelni őket az óljukba, de aztán hamar rájöttek, hogy ők remekül  repülnek és innentől kezdve először a kecskeól feletti kis gerendán ülve aludtak, majd nemsokára mindenfelé és a magas fák legvékonyabb felső ágacskáin is nyugovó tértek.

Kedves hangulat uralta a kertet, a házból kijőve, amikor ennivalókkal megindultam fölfelé a domboldalas kertben, ők már messziről kukorékoltak és kotkodácsoltak jöttömre és örültek a nekik kiszórt magocskáknak.

Egyik reggel azonban nagy csend fogadott, amikor elindultam nyitni az ólakat. Hiába hívogattam őket, legnagyobb rémületemre a kertben némaság honolt. A harmatcseppek még ott ültek a fűszálakon, de a levegő friss üdeségében ott vibrált a félelem.

Kezdtem szorongva körbejárni és a kerítés menti kis bozótban megtaláltam a kis családot, csendben lapulva, aztán sajnos arrébb egy kis tollkupac árván tanúskodott arról, hogy valami egy növendék kakast elkapott hajnalban vagy még éjszaka a többiek pedig halálra rémülten elbujdostak.

Nagyon szomorú voltam és elhatároztam, hogy mindenáron be fogom őket zárni egy ketrecbe, mert a szabad élet során előbb-utóbb még a végén elfogynak a madárkáim. Igen ám, de egy repülni tudó, pille könnyű kis madarat a kertben szinte lehetetlenség elkapni, pláne ha belekalkuláljuk azt is, hogy minden kert adott területű a, számunkra mert nekünk akadály a kerítés, nekik viszont nem az. Pár sikertelen üldözés után be kellett lássam, hogy a férjemnek van igaza, majd az esti szürkületben, amikor elültek, akkor megfoghatjuk őket.

Így is történt. Szépen elcsendesedett az udvar és beköszöntött az alkonyat.

A tyúkudvarok elnéptelenedtek a kacsák végre csendesen elültek csak a nyulak nem törődtek a sötéttel, ugyanúgy rágcsáltak tovább. A kecskék leheveredtek az ólban és eluralkodott a béke.

Ekkor mi odaosontunk és hirtelen lekapdostuk őket a kis gerendáról, méltatlankodtak ugyan, de mire nekiálltak volna megcsipkedni bennünket addigra már be is raktuk őket a szép és tágas kinti ketrecükbe. De a kedvencem a kis zsemleszínű tyúkanyóm nem volt a rúdon, és ahogy körülnéztünk sem az ágak tetején, egyszerűen sehol sem láttuk.

Mivel már teljesen besötétedett, nem volt mit tenni, bele kellett törődnöm, hogy csak holnap folytathatjuk Pipi keresését. Másnap reggel már korán zörgettem a magot a serpenyőben menet közben és kiáltoztam neki, erre mindig elő szokott kerülni, de most nem volt sehol.

A délelőtt folyamán többször is kerestem, aztán már potyogtak a könnyeim, hogy szegény Pipit is megették. Tollakat ugyan nem találtam, de aztán már mindenféle régi tollmaradékokra is azt hittem, hogy Pipié és teljesen elkeseredtem. Előbb kellett volna összefogni őket- mondogattam sírva.

Estefelé amikor a férjem bement a pajtába szénáért, hogy megetesse a kecskéket odaszólt nekem.

-Gyere, mutatok valamit- és vidám mosollyal a szeme körül nézett rám.

El nem tudtam képzelni mi lehet olyan mókás, de mentem utána.

Aztán a pajta mélyén az egyik bála tövéhez odavilágított a zseblámpájával és lám, ott kushadt Pipi egy fészekaljnyi tojást takargatva.

Nagyon boldog voltam. Rögtön előkészítettünk egy ketrecet, szalmát tettünk az aljára, aztán én gumikesztyűt húztam, hogy nehogy az én szagom is a tojásokra kerüljön, és míg a férjem finoman megfogta Pipit és felvette addig én a tojásokat a fészekkel együtt beleemeltem a ketrecbe. Aztán pedig lementünk a házunkba és a hálószoba asztalára raktuk, ő betette Pipit a fészkére aztán a zárt ketrecet letakartuk. Innentől Pipi szorgalmasan dolgozott, enni és inni kapott ő meg cserében kotlott rendületlenül. Pipi egyik reggel aztán nagy családra ébredt, mert öt kiscsibe szaladgált körülötte, nagyon jó mamaként megmutogatott a gyerekeknek minden óriás szalmaszálat, azok meg az apró kis csőrükkel semmit sem tudtak kezdeni velük. De amikor megkocogtattam a leszórt darát, azonnal enni kezdtek. Azóta is szépen növekednek Pipi a fogságban tartás ellenére is igazán szép és kiteljesedett mama, nagyon szeretem, habár sosem volt kedves madárka, mindig összecsíp, ha benyúlok hozzá, de azért én kitartok és egy éve, ha tehetem, rendszeresen megsimogatom a tollait.