Kapolyi Noémi: A játék

Rengeteget volt otthon amióta nyugdíjba vonult. De sajnos előbb-utóbb a pótcselekvések tárházának kopásával be kellett látnia, hogy nem igazán tud kezdeni magával semmit.

Hiszen ahogy végiggondolta egész életében dolgozott, ami jószerivel kitöltötte életének minden napját, mert vagy a munkába menetel előtt volt, vagy utána, ahhoz igazodva csinálta meg az otthoni kötelező feladatait, aztán pedig sietnie kellett a munkahelyére.

Az ebédet hozták, és letették a lábtörlőjére, dobozban, amiből ha megette az ételt, kidobta, másnap valaki lerakott egy újat. Néha sok is volt benne, ezért vacsorára is maradt. A nagy áruházak megviselték, nem ment el addig, nem akart utazni, aztán meg cipelni sem esett jól igazán.

Alkalmanként lement a boltba, ahol nem ismert senkit, vett 3 kg kenyeret, amit aztán otthon csomagonként lefagyasztott.

Ebből pedig az következett, hogy még kenyérért sem kellett elmennie. Szebb délutánokon még kísérletezett néhány sétával, arra gondolván, talán más nyugdíjas is ugyanabban az időben jár el, és egy pár alkalom elteltével talán szóba elegyedhet evvel-avval, aztán persze kútba dőlt ez is, a park üres volt, néhány részeg mélázgatott az elhagyatott padokon, egy koldus ácsorgott a járda közepén, meg egy rendkívül ápolt, de kicsit dilisnek tűnő öreg hölgy galambokat etetett, bár egy szál madár sem volt körülötte, csak úgy szórta a morzsát és közben pedig hívogatta őket.

Elképedve ment el mellette a járdán, érdekes módon néhány apróbb fuvallat szinte megérintette az arcát, fel is nézett az égre, hátha elromlik az idő, de nem látott semmi változást, aztán hazasétált.

Otthon másnap, miközben az ablakánál lévő karosszékben ülve unatkozott, eszébe jutott valami.

Olyannyira megfogta egy különös gondolat, hogy magára kapta a kabátját, és lesétált a parkba.

Megint a szokásos látvány fogadta, ugyanaz, mint tegnap délután, a részegek a padon üldögéltek, a koldus a járdán ácsorgott, és távolabb, igen, ott állt az öreg hölgy, és etette a nem létező galambokat. Lassan haladt, és mikor csak pár méterre volt, megállt, figyelt, nem feltűnően, inkább bambán álldogált egy fánál.

Aztán egy fuvallat, és aztán egy másik egészen közeli. Érdekes- gondolta. Sokáig nem volt ötlete, hogyan tovább, de aztán felfigyelt a morzsákra is. Nem volt sok a földön, pedig ha naponta odaszórja a hölgy, akkor egész kupacnak kellene lennie. Míg tűnődött, a hölgy befejezte az etetést, és már álltában csak őt nézte. Egészen zavarba jött ettől a nézéstől, nem is tudta mondjon-e valamit, vagy csak siessen el.

A hölgy megérezhette ezt a lamentálását, és még időben megszólalt.

-Hát maga?- kérdezte.

-Óh, én néztem csak, hogy mit csinál itt?

-Gondolom úgy látta, hogy nem létező madarakat etetgetek, igaz?

-Jaj, dehogy- szabadkozott.

A hölgy csak nézett rá, és egyre nőtt a csend, végül mégis megszólalt:

-Igen, úgy láttam asszonyom- felelte halkan.

-Leülhetnénk? Csak egy pár szóra, invitálta egy közeli üres padhoz a hölgy, és karjával az ülőhely felé mutatott.

Kissé kényszeredetten ült le, de egyre érdekesebbnek találta a helyzetet.

Aztán a hölgy megszólalt:

-Nézze, én nagyon régen egyedül vagyok már, az égvilágon nem tudja senki, hogy még élek, és a világon semmi dolgom nincsen már, annyit tud az ebédszállító, hogy ha a doboz eltűnik, akkor még valószínű hoznia kell  -elmosolyodott-, magának milyenek a napjai?

Nem kell felelnie, gyanítom, hasonlóak, mint nekem, igaz?- és szokatlanul üde tekintettel felnézett rá.

Ha akarja, megtanítom valamire, vagyis megpróbálom, ha képes lesz rá, na, akarja?- kérdezte.

Kicsit már el is kezdett volna gondolkodni a kérdésen, ha nem kap újabb kérdést.

-Gondolom, ráér ezért miért is ne próbálnánk? Hmm?

-Igen, jó- válaszolt ekkor- rendben van, figyelek.

-Ez egy játék, tudja? De ha jól csinálja, akkor már nem az lesz, és maga megérzett valamit, úgyhogy azt hiszem sikerülni fog. Én galambokat etetek, ezt kezdtem játszani, és persze itt nincsenek láthatóan galambok, pedig vannak, biztos észrevette, hogy fogy az eleség a földről, és hajtja a levegőt a szárnyuk, ahogy le-, és fölszálldosnak, először gondoljon, képzeljen el valamit, ne görcsösen, csak úgy, játékból, érti? Most pedig, ha van kedve, jöjjön, tovább kell, etessem a galambjaimat, mert még van nálam az eleségből, maga meg jöjjön velem.

Felálltak a padról, és már nem érezte úgy, hogy elsietne, mert kíváncsi lett.

Odaálltak a szokott helyre a hölgy pedig elkezdte szórni a morzsát.

-Most dőljön a fának, és hunyja be a szemét kérem, hangzott az instrukció, és etette tovább a madarait.

-Érzi a szárnyaik kavarta levegőt?- kérdezte.

Ő becsukott szemmel érezni kezdte az apró kis légáramlatokat, egészen enyhén ugyan, de az arcánál meglendült egy fuvallat, aztán egy másik is.

-Surrog a levegő, ahogy leszállnak, csak figyeljen- mondta.

Ő fülelt erősen, miközben egészen elengedetten figyelt, a levegő rendre mozdult az arca körül, aztán meghallotta az első nyiszorgó, surrogó szárnyverdesést, ahogy leszállt, majd egy másik felrepült a földről. Igen, határozottan érezte, és hallotta őket.

Közben pedig elöntötte a szívét valami meghatározhatatlan melegség.

-Hát odaadtam nekik mindet, és már elrepültek.

Amikor kinyitotta a szemeit a hölgy éppen elrakta kis szatyrát a retiküljébe.

-Most mennem kell, de tudja, mikor vagyok itt, addig meg emésztgesse csak meg amit érzett, vésse az eszébe, hogy van egy másik nagyon szép világ, csak már elfelejtettük észrevenni, de most már van rá ideje magának is, gyakorolja, próbálkozzon, ha komolyan szeretné, menni fog, avval elfordult, és gyors léptekkel elsietett a fák között.

Kép: Joan Miro  Nő és a madár napfelkeltekor; 1946