Markovic Radmila: Radnai István: Jégbefagyott fény című verseskötete kapcsán

Budapesten, 2016-ban jelent meg a kötet a Hungarovox Kiadónál. Úgy érzem, mindannyian ismerjük őt, mégis Gyimesi László szavaiból idézek. „ Radnai István konok kitartással építi egyre távlatosabb, egyre izgalmasabb életművét  - újabb verseiben az őszikék hangulatát igencsak felvérzik az új és újabb tavaszok ígéretes üzenetei[……]összetéveszthetetlen, bejárható lírai világot teremt, a gyönyörök, fájdalmak egyszerre égi és földi vadaskertjét.”

   A verseskötet öt ciklust foglal magába. Az első ciklus: ÁLMATLAN PRÓFÉTA címet kapta. Ebből a részből kiemelném a SZENVTELEN  KÉRDEZŐ A TEMETŐBEN címűt, amelynek  már a címe utal a vers vezérfonalára. Kérdések hada, amik látszólag spontánul, látszólag ösztönösen törnek elő, pedig megfontolt sorrendben következnek egymás után, és ezekre nem vár választ a költő, mert az olvasó érti, tudja mi a válasz, hiszen önmagáért beszél. Radnai jól ismeri Ady Endre hitvallását, lázadó természetét, az elmaradottság elleni küzdelmét, a kizsákmányolást elitélőjét, a szegények sorsát fájlalót. Ebben a versben találkozik és egybeforr két hasonló lelkületű, gondolkodású és érző lírai lélek.  Már az első versszak kérdései komoly ország-problémákkal kezdődnek. Társadalmi változás, az ország megcsonkítása a világháború után, majd folytatja, kifejti az országhatárokon kívül maradtakra gondolva a lelki bánatát, felidézve az egykori országot, Ady Az értől az óceánig című versével is erre utalva. A harmadik versszakban a szociális probléma kerül előtérbe, mint a nép kihasználása, elszegényedettsége, amit nem csak a megszállók idéztek elő, hanem folytatódik az új, modern kizsákmányolókkal, a bankárokkal, így fokozódik a helyzet súlyossága. Igaz, Radnai a költő, tudatunk mélyén megindítja a reménységet új időknek Radnais dalaival. A negyedik versszak költői kérdése után jönnek a realitással megírt feleletek. Adyra utalással önmaga érzelmeit, állásfoglalását, reagálásait, és azon keresztül országa népének válaszát is megkapjuk a versben a költőtől.  A vers csattanója a legfájdalmasabb kérdés: lehet-e változtatni valamin, akár óriási veszteség árán is.    Ennek a ciklusnak utolsó verse a KARBOLSZAG. Igazából mély hatást gyakorolt rám, ugyanis líraiságával elbűvöli az embert.  Az első két sor, az utolsó két sorral átöleli a verset. Azzal kezdődik és fejeződik be a költői üzenet, hogy semmi sem örökös, az idő foga megteszi a magáét. A közbevett rész az élet

1

szép oldaláról zeng, megjelenik az érzékiség kialakulása „tétova ajkak”  összeolvadása, olyan, mint a szerelem első illata, aminek rózsabimbó és a kinyílt, pompázó rózsa a szimbóluma. Ez úgy érzem a szerelem kialakulásának első lépcsőfoka. Fokozással fejezi ki a vágyakozást: kábítva, részegen és sietősen, az ifjúi hévre utal. A testi szerelem el nem múló étvágya költői hasonlattal jut kifejezésre „mint diák, akit nem bánt a lecke, már el is múlt, mielőtt beteljesedne”. Az utolsó két sor előtti versszakban a „szerelem apálya” jelenti a szerelem elmúlását, de a befejező részben búcsúcsókkal jelenik meg az emlékezés, nem siránkozással, ami még szebbé teszi a vers hangulatát, hiszen az átélt élvezetek szépsége utolsó búcsúcsókkal zárul le. HA A HOLDNAK UDVAROLNÉK részben rövid, pár soros versek adják vissza a költői érzelemvilágot.  A TIZENKILENCEDIK SZÁZAD című alkotása vallomás a szeretett lénynek szebbnél szebb költői eszközökkel kifejezve. Három versszak egybeforr, mégis jellegzetesen egyéni és elragadó. A vezérfonal, a szerelem, ami az első versszakkal megindul, az imádott kedveshez szól, nyomatékosan kifejezve, ő a mindenek feletti, és ezt természeti jelenséggel nyomatékosítja. A második versszakban jön a vallomás, a határozottság: minden körülmények között egész életében csak az az egyetlen kaphatja meg a szerelmét. Itt is megjelenik az 

elmúlás, amelyben felcsillan nagy hittel a bizalom. Időnek múltával sem felejti el őt a kedvese, mert  ha már nem lesz e földi létben, akkor is várja, hiszen „legalább tudod majd merre s hol találsz”.

Az  ÉLETJELENSÉG verse önmagáért beszél. 

„a szívereiben szerelem vére

mintha te dobognál kopogtatnál

lassú álombeli sóhajaid ringatnak

zene amire elalszom

a vágy amire ébredek”   

Kihez, kiről szólnak ezek a versek? A HÍVOGATÓ SZÉP ÜZENET-nél világosan kimondja kedvese nevét.     

MINT TÖRÖTT ÁBRÁT ciklus következik.

TÁJKÉP  FEJJEL LEFELÉ versének három versszakát két sorral zárja le a költő. Kemény vers természeti képbe burkolva. Metaforával indít „ferde szájú 

2

szél”, ami szinesztéziába megy át „víg futára a télnek”. Költői jelzőkkel képet fest a szerző: szúrós, zabolátlan, kegyetlen, és a hasonlataiban is a tél borzalmait tárja föl.   A következő versszak a tél hozta szociális problémákra utal, nincs semmi idillikus a téli képben, hiszen megjelennek a hajléktalanok, a szegénység sorstalansága: a fagyhalál. A harmadik versszak ellentétre épül. A gazdagok élik világukat, de a tél kegyetlenségének eredménye a „néptelen vidék”, amivel még inkább kiemeli a problémákat.  Az utolsó két sora felkiáltás, ahol nem kér, követeli azt, amit elvettek az országtól. A cél: élni úgy, mint azelőtt. Szerintem a II. Világháború előtti életre  utal. 

ÁPOLNI AKAR 

Az INFARKTUS A NYÍLT KAPU ELŐTT című komoly hangulatú versben a kemény sors következményét, az infarktust, az azzal járó gondolati-érzelmi fonalat énekeli meg Radnai István. Küzdelem, kérelem, az élni akarás, mind jelen van, de az élet olyanná válik, mintha az ember feje fölött állandóan ott lebegne a rém, amely kíséri minden léptét. A szív testi fájdalma hozza a kérdést 

meddig  „járok még a sírok közt, vagy elfekszem alant”.  

TALÁN LÚGKÖVET KELLENE INNI című verse az idős korra jellemző életet híven tükrözi vissza.  Nem sajnáltatja, és nem sajnálja önmagát, sem az öregséggel küzdőket, inkább „játékosan kezdi” az öregséggel járó, bajok indítását, a betegséggel való ébredést, majd a második versszakban a tehetetlenséggel való küzdelem kerül előtérbe, és nem segíthet senki sem „se jézus, se isten”. Ezek után fanyar humorral megjelenik ismét a játszom szó. A se éjjelem, se nappalom megérteti mindenkivel: mit is él át egy idős beteg ember. Szóképekkel utal a tehetetlenségre.

UTOLSÓ ÜNNEP ciklusban

A HETVENÖTÖDIK ŐSZ költeményben egy egész élet, egy egész korrajz szívszaggató fájdalma, a Sors ars poeticája kiált az égig. Valójában elbeszélő költeményről van szó. A kisgyermek vidám játszótér helyett a sziréna hangjára az óvóhelyre rohan az anyjával, a nagyapját a szeme láttára lövik agyon. Micsoda lelki traumát olvasunk egy kisgyermek életéhez fűződve… Menekülés, a háború vége, romokban áll minden kint és bent a lélek mélyén.   A háború utáni elnyomatásról két versszak is elég ahhoz, hogy világosan A háború utáni elnyomatásról két versszak is elég ahhoz, hogy világosan érzékelhetjük a megsemmisíteni akarást, ami nem járt sikerrel. Mindezek után jön az élet rendje, módja. Az ifjúság szívében az életkedv, és „a valami volt a levegőben” a változás előjelére utal, ami reményt sugall a szívbe, s az észbe. A változás, ami elkerülhetetlen is egyben minden szinten. Ezzel a pár sorral ízelítőt adtam a verseskötet értékének, egy élettapasztalattal és írói-költői tehetséggel rendelkező költő nemrégen megjelent verseskötetéből. Aki a könyvet a kezébe veszi, megtapasztalhatja, mennyire voltam szűkszavúan szerény a bemutatásban.

Dr. Radmila Marković