Molnár József: Egyedül nem megy

Ülünk a vonaton… Egy két tengelyes, fatemplomos, nyöszörgő orgonasípokon süvöltő, széltolta vagonban száguldó sebességgel zötykölődünk, mint a megkavart, életben tartó kávénk. Már az út elején saját halottainknak tekinthetjük magunk – temetés később! – írhatnánk meg előre végrendeletünkben, az epifátum egy kicsit morcos, más szerint morbid, dörömbölhetnél alulról. Belehajózunk a messzeségbe, mint egy kikötőjét vesztett hajó, zakatolunk az éjszaka felborított csendjébe, belemerítkezünk, hálóink súlya másodlagos kétségbeesés, az első a megszületéskor csapott le ránk, most mi vadásznánk, mint egy éber vadászgörény, se tyúkok, se élvezet, csak a halszálkás lélegzet, újabb és megint, talán még sokáig lesz, aki megint, csúsznál az olajos padlón, benézhetsz az ülések alá beszorult évek kosz és ürülékei mögé, gyomorforgató zajokat hallasz, kicsorduló vérkönnyeket nyalsz, kivégzés előtt állók nyomorúságába hajolsz, csonthalmazok gúlái között keresed a jövőt… Feltápászkodol, azt mondják, egyedül nem megy, jeges szél fúj be ruhád lőrésein át, lehet, szívedet keresik, mennél tovább, a kopott hegyeken találod éned, suttogó mohák etetnek, letarolt fenyőkék egek alatt mosod rongyaid, eltékozoltál egy órát, egy napot, egy évet, hány évet? nem tudnád kigördíteni a választ magányos magadból… Azt mondják, egyedül nem megy, fohászkodsz, már régen nem beszéltél önző, saját teremtői éneddel, aki téged teremtett, amikor még azt hitte, szüksége lesz rád. Te jól becsaptad, még kuncogtál is hozzá, becsaptad magad, mint azt a rohadt ajtót csapná már be valaki, így nem tudok írni, nem tudok érezni sem, a huzat ólommellényben simogat, vetkőztető napokat adj, istenem! Becsaptuk egymást, s most az utolsó kétségbeesésben, csattogó vonatunkon dalolunk: én nyöszörgésnek hallom a kiejtett szavakat, a kattogó sínek fölötti csillagok szebben remegnek, fázom, betakarsz isteni türelemmel, fázol, betakarlak közönyömmel. És már így utazunk vagy egy órát, a közben megőszült kalauz rádöbbent, napokat, éveket haladtunk egy helyben; átgázolva az üres tömegen, feltépem a wc-ajtót, a tükörben elveszett az arcom, valami megvénült massza üvölt helyette: - Becsaptak! – kiáltja szünet nélkül a felgyorsult idő is, egyesek szerint nincs idő, csak távolság van, távolabb már nem lehetnék attól, amelyért megszülettem, közel a tudatmódosult cél, amelybe elszabadult mozdonyunk nélkül rohanunk. Csak lassan kezdem megérteni a megérthetetlent. Várom, valaki súgjon, talán az Angyal, melynek szárnyakat adott a Végtelen. Vagy a lélek, aki voltam, és leszek; fekszem, valami züllötten tiszta ürességben, a megcsonkított domboldalban, sírnak a tőről metszette fák, de hogy csilingelnek a hajnalok! Elindulok.