Az Emőke nevet anyám választotta. Aztán a keresztanyámmal (édes egyhúga) soha a szájukra nem vették. Halálukig a nekem ridegebben, szigorúbban hangzó Emő-t használták.
Apámnak Snuki voltam; az öccsének Emsi. Idegeneknek Erika, Enikő, Emike, Emese, Emma, sőt Ervin és minden egyéb E-betűvel kezdődő személynév kínálkozott. Úgy látszik, nekem ez a sors "íratott meg a könyvben".
Ősi pogány magyar női keresztnév gyanánt tartotta számon a szájhagyomány. Évtizedekig a naptárban sem szerepelt. Csak azzal a feltétellel kaptam meg az Egyháztól, ha az érdekeltek egy keresztény-katolikus szent nevét is mellé választják a számomra. Így lettem Veronika is (Hogy Ildikó mitől, az mindmáig rejtély.).
Veronika napja január 13. Így hosszú-hosszú évekig kézenfekvő volt, hogy apám január 11-re eső születésnapjával közösen ünnepeljük a naptárba be nem került Emőke helyett.
Később az ejtésével akadtak problémák. Sem az orosz, sem a francia nyelv nem vette könnyen az Emőke hangcsoport által támasztott akadályt. (38 esztendeig ezt a két nyelvet oktattam egy budapesti középiskolában Hivatalból és privátim is számos kapcsolatot hoztak az életembe.). Így aztán nem egyszer előfordult bemutatkozáskor, hogy magam közöltem: úgysem tudnátok kiejteni, szólítsatok az egyszerűség kedvéért Emmának.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése