Molnár József: Oltsátok dühöm!

Álmom lovon tart,
fogságától szenvedek.
Gúzsba kötötten verset írok.
Hajózom a nyíló tengert.
Viharokba fúlok.
Hatalom-madárként menekülök.
Egy apró fa óriás
árnyéka alatt ülök.
Beszélgetek a szavakkal.
Delejes harangokat hallok.
Süketen, némán per-beszélek.
Fázom.
Magammal takarózok.
Látomások jönnek:
"Oltsátok dühöm!"
Felbosszantanak kedvességükkel.
Elterülök a végtelen szárnya alatt.
Félénken elnézést kérek.
Megadják magukat a titkok.
Az elmosódó szelek énekét hallom.
Kések alatt fekszem.
Jól eső kínok kövesednek.
Sárkányok üvöltenek tűz nélkül.
Egy tollpihe vág pofon.
Csókok emléke hó-ízű arcomon.

Felszáradok,
de addig még
könnyelmű zivatar vagyok.
Szétszakadó napban hízok.
Vöröset s iszaposat mondok.
Elindulok.
Százhússzal körülnézek.
Fáknak világítok.
Házakat viszek.
Néma csendet vetek.
Átkokat cipelek.
Árkokat temetek.
A felhők szeretkező varjak.
Legyintek öreget, fiatalt.
Dühöm felszárad,
homokká válik,
sivataggá szelídül.
Egy gitáron játszik
a teliholddal.

Robbanó rózsákat figyelek.