Mert hiába volt nyár, és hiába volt meleg, sőt, kánikula, a nő csak nem olvadt fel...
Kívülről nézve egész sok mindene megvolt. Kis lakása, munkája, gyereke, ugyan olcsó, de mindig csinos ruhái, szép bőre, (na, krémekre, arra sokat áldozott...:) színházbérlete, nagymamájától örökölt csodaszép smaragdgyűrűje, és a férfi...
Igen, a férfi, akit a barátnői is irigyeltek. A férfi, aki szerette őt. A férfi, aki csöndes volt, kedves és figyelmes. Virágot hozott, és mindig megdicsérte. Ugyanazt a ruhát többször is. Aki, ha azt kérte, elébe ment a munkába, ha azt kérte, nem. Aki szerette őt hallgatni, és ha morgott valamiért, ő is vele morgott. Aki szerette őt nézni. Néha csak ültek otthon csendben, vagy tévéztek, ettek, és a nő érezte, nézi őt. nem fürkészve, nem kíváncsian, csak nézi. Szeretettel. Ilyenkor a nő valamilyen indokkal felállt, kiment, mert nem érezte olyan jónak magát, mint amit a férfi nézése mesélt róla. Ha a férfi elutazott, mindig telefonált, vagy írt egy sms-t, hogy odaért. Lefényképezte a tájat, néha a hotelszobát is, hogy el tudja mondani a nőnek, merre járt. Este mindig felhívta. Elmesélte a napját. És megkérdezte a nőt, jól van-e.
A férfi az ágyban is figyelmes volt. Nem volt túl újító hajlamú vagy ötletes, sokszor ismétlődtek ugyanazok a mozdulatok, de kedves volt, és a nő néha azt érezte, szinte megtiszteltetésnek érzi, hogy pont őt ölelheti, szeretheti...
Szóval, a férfi szerette. Őszintén. Ezt a nő is elismerte. Meg persze érezte is.
De nem olvadt fel... A nő, bár kedvelte és tisztelte is a férfit, nem tudta szeretni, nem tudta úgy szeretni. Próbálta, áltatta magát, de nem ment.
Mert az nem elég, ha szeretnek. A boldogsághoz nem elég csak szeretve lenni... Ahhoz szeretni is kell. Szeretni a másikat. Jobban, mint magunkat...
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése