Triptichon

Nem szűnik a varázs

nem múlnak az álmok, szelíd

határsértők, szememből szemedre

áthajolnak napvilágnál inni

csillagok fényét, tüzet gyújtani

pázsitodon, majd kioltva meg-

rabolni rejtekeidet, nem fogyó

rejtelmeidet — körülölelnek

mindennapjaim: titkos ékszered

szorításuk, tűz-ujjuk nyoma, és

már nem szűnik a varázs soha,

szerelmem ébreszt, s bocsát rád álmot.

Itt áll előttem

éltető fénybe öltözötten, és

sugarát szelíden rámveti: íme

választott napom, holdam és minden

csillagom, partról a vágyott, álmodott

tenger, és "föld!" kiáltás az árboc-

kosárból, élet, mely puszta létével

hevít a szenvedélyig, és kitartanom

segít, élni én beléköltözöm —

magára gyújtott, és végigégem.

Már sosem fogunk

tudni nem tudni egymásról, már csak itt

a közelemben, ha legtávolabb

távol, ing alatt lángként rejtelek,

hevével bőröm perzseled, járjak

bár bárhol, fölékesítve napjaim

a megújuló vágytól, s mint kit varázs

ütött a rácsodálkozástól, úgy hasít

belém (hogy bátran legyek bátor): mi

már sosem fogunk se asztaltól, se ágytól.