A kisfiú

A kisfiú, aki már jó ideje nem is kisfiú, és régen volt fiatal felnőtt is, és mára már tele a lelke gondokkal, és kételyekkel, és sérelmekkel, odalépett a hatalmas ablak mindkét szárnyához, és leengedte a redőnyt. A többi szobában is ezt tette, és sötétségbe borult a lakás. Minden mozdulatánál visszanézett az anyjára, mintha kérdezne valamit, és biztatást várna, de nem tette, az anyja pedig tudta, hogy apja után akart kérdezni, de nem kérdezett. Pedig látszott rajta, hogy olyan nagyon akarta tudni, hova lett, miért tűnt el, hova tűnt, és hogy tulajdonképpen mi volt az a belső rettegés, amelyről soha nem beszélt, de mindannyian tudták, hogy benne van, és miért örökítette át ezt a félelmet belé is? Mert ő volt az első? És az elsők minden megkapnak, mint a bárányhimlőt?

És ki volt valóban az első? Ki volt az első a félelem elviselésében? És egyáltalán miből van a félelem? Elemekből vagy érzelmekből? És főleg miért költözik be az emberbe ez az érzés észrevétlenül, és aljasul, hogy soha többé ne lehessen kiűzni onnan?

Egyáltalán miért van szükség az életben a félelemre? Hogy kordában tartsa az embert? És ki az, aki hatalmában akarja tartani a többit? A legerősebb, a legaljasabb, a leggyávább? Vagy van valahol egy ismeretlen vad erő, amivel még nem találkoztál, de tudod, hogy létező, és előbb utóbb leteper? Ez lenne a félelem?

 Ott voltak a sötét lakásban, és tudták, hogy ezzel vége az otthonnak, a régi biztonságnak, mindennek. Ő még kisfiú, noha már régen nem az, de a mai napig  érzi apja óvó szeretetét, még kéne őt szeretgetni, ölelgetni, de most itt van nélküle kifosztva. Akivel eddig eggyé vált, aki maga volt a biztonság, miért foszlott szét? Miért pattant el, mint a buborék? Minden megsemmisült, nem az már, ami volt, mindennek vége. Minden öröm elmúlt, minden mosoly eloszlott, minden biztonság szertefoszlott. Az anyja meg csak van, és most kéne neki ölébe venni és vigyázni, óvni, de most nem képes rá, miközben olyan megközelíthetetlen lett, és olyan kőkemény, mint Mózes táblái.

A számtalan sok ismeretlen gyerek itt előtte, akikről eddig azt sem tudta kicsoda, majd szétvetik a kerítést is, csak tódul mind, nyomakodik kifelé a kapun piros melegítőjében, mint a katicabogarak, egymás hegyén, hátán, akik szintén nem tudták hova mennek, miért tülekednek, mit keresnek? Csak most derült ki, hogy mind a biztonságát kereste, és menekült valami elől, ami ismeretlen, sötét, hideg és félelmetes, mint az örvénylő vihar, mely felkap, és elsodor. 

Mert nincs is biztonság. Nincs, és nem is volt. Nincs béke, és nincs nyugalom, csak rövidebb, hosszabb csendek vannak bennünk, körülöttünk. De erre olyan soká jövünk rá, hogy szinte csak a végén.

Mikor kérdeztél te tőlem valamit kisfiú? És mikor adsz lehetőséget a kérdésekre? És lesz-e válasz? Mikor kérdezted, hova lett apu, hol a rengeteg napfény a lakásból, hova tűntek a boldog kacagások?

Mikor érdekelt igazán nagy érthetetlen sérelmeid mellett, hogyan érzem magam én, milyenek az én napjaim, mennyire vagyok elégedett a saját sorsommal, ezzel a sorsnak nevezhető semmivel? Tudod-e, hogy mit jelent nekem az öröm? Mint akárki másnak. Meleg kemencét, a selymes bőr simaságát, az odabújást, finom simogatást, óvást, biztonságot. Bizalmat. BIZALMAT. A gyűlölet ellentétét, a harag visszáját, a kritika halálát. Nem kérdezel, és nem közölsz, mintha nem bennem találtad volna meg első fészkedet, mintha nem én adtam volna neked testet, lelket, mintha nem az én testem alakult volna át érted, s termelt dús tejecskét? Pedig így volt. Az én testem idomult hozzád, hogy te légy a legjobb, legkülönb, legnemesebb.

Mintha te is nem azért mondtad volna el nekem Ernő, Lajos, Évike történetét a minap, hogy bebizonyítsd magadnak, hogy veled is megtörténtek azok az éltető dolgok, amelyekkel érzékelheted, hogy éltél, és hogy igaz még a tény, hogy kulcsra kötött zsinóron gyakoroltad a legkomplikáltabb sebészeti varratok technikáit. Kellett Neked is, hogy újra élhesd, miként jutottál el a biztonságos altatásig, hogy mellette nyugodtan alhass, mert tudod, hogy nem fáj a szike éle a betegnek, mellyel visszaadhatod neki hiányzó erejét. És főleg érezhesd, hogy élsz még! Mert te is a régi életed tanúival tudod bizonyítani, hogy valaha felnéztek rád, hogy voltál valaki. Hogy hosszú évek sok nagy munkáival, és sok sikerrel megélt élet a Tiéd.

 Mert elmúlik az élet, mint a prosztata kellemetlensége, a vastagbél fájdalma, a szív gyengülése, miként a szeretetlenség tudomásul vétele. Mert az el nem mondott történetek halott történetek lesznek. A meg nem írt események sohasem volt eseményekké válnak, az el nem sírt könnyekből nem lesznek dalok, az el nem mondott aljasságok a semmibe vesznek, pedig azoknak kellene külön fejezet.

Lehet, hogy egyszer, amikor már mi is elporladunk, irodalma lesz a tervszerű aljasság módszereinek. A mai technikák besorolnak az emberi aljasságok kézi könyvébe, de én határtalanul örülök, hogy nem leszek már itt akkor, amikor az emberi kisstílűség emberi nagysággá magasztosul. Hogy mindazok, akiket megszóltunk, megmosolyogtunk piti kis kellemetlenségek lesznek a most induló tetemekhez képest, akik közösen tervelik ki és viszik végbe azokat a kimódolt aljasságokat, amelyeknek őse a tiszazugi légyirtó arzén.