Egy éjszakám a sürgősségin

   

A roma asszony hátul kullogott a férje után. A sötét bőrű, erősen kopaszodó férfi mellén az ing egy gombon fityegett valahol a nadrágszíj felett pár centire. Izzadt szőrös melle szinte fénylett. Mintha kisuvikszolták volna, villant az eszembe. Bekopogtattak az ügyeleti ablakon, de mivel nem nyílt meg előttük a sűrű fehér függönnyel eltakart üveg, mellém telepedtek.

Negyedik órája ülök egy kemény széken. Hátsó felem már tiltakozik, de ha felállok, félő, azonnal elfoglalja más. A cigány nő mellém huppan a páromnak foglalt helyre. Kérdez. No, nem azt, hogy szabad-e a hely. Nem. Mióta várok. Mikor elmondom, hangosan sopánkodni kezd. Karikagyűrű van jobb kezén. Ez egy kicsit megnyugtat. Válaszolok. Tömören. Mérges vagyok, fáradt. Már tíz óra is elmúlt. Megszámolom, hányan toporgunk, ülünk az ablaktalan alagsori három méter per öt lépésnyi helyiségben. Tizenketten. Egy idős néni olyan apró, hogy azt nem is vettem észre. Magányosan kuporog a hátsó széken. Itt hagyták. Megfigyelés alatt maradt. A lánya hazaszaladt a holmijáért. Be kell feküdnie a kórházba. Ő türelmesen vár. 82-84 évesre saccolom. Megsajnálom és kérem, hogy cseréljünk helyet. Egy kigyúrt tetovált szekrényméretű pasas mellett megyek el, hallom, ahogy böffent egyet. A mosdókból kijött párja a piercingjeit babrálja, az arcán én meg nem tudom, hogy a fáradság vagy a saját bambaságomnak köszönhetem, hogy szó nélkül a nénike helyére dobja gusztustalan testét. Na állva maradtam. Talán jobb is.      

   Végre kinyílik az ablak és felveszik az új beteg adatait. Legalábbis azt hisszük. A roma házaspárból a férfi magyarázza, hogy a bal oldala szörnyen szúr. Na hogy ezen mit kell annyit magyarázni? Hát ez az.  Míg a kialakult kisebb vitát hallgatom ezzel is elterelve a gondolataimat a saját bajainkról újabb beteg érkezik. Egy férfi az ölében 14 éves kinézetű kislánnyal rohan be. Lába szárán szivárog a vér. Anyja rohan utánuk és nyugtatgatja a síró gyereket. A roma férfi szó nélkül arrébb áll, a nővér már a család adatait veszi fel. Leesett a székről mikor a függönyt akarta behúzni. A szék lába belefúródott az alsó lábszárba a hatalmas sebből folyamatosan szivárgott a vér. Néhány perc várakozás után fiatal doktornő jelenik meg: megnézi a sebet és közli, hogy a gyöngyösi sürgősségi osztály nem rendelkezik sebészettel vigyék a hatvani ügyeletre. Végigtapogatja a gyerek végtagjait, a kislány minden érintésére nagyot nyög. Közben a várakozókon végig fut egy felháborodási hullám: milyen sürgősségi az, ahol nincs sebészet. Hát ilyen… mondja valaki hátulról és ezzel le is zárja a szómorajt.

   Párom kilép. Még két órát kell várni. Van már eredmény a vérvételről és EKG-ról, kérdem. Még nincs. Akkor mi tartott ilyen sokáig? Megfigyeltek. Most várni kell. Valaki feláll és átadja a helyét neki. Egy ősz hajú valaki tart felénk. Egy nagyon nagy mellű nő tolat el. Párom azonnal leszólítja: én magát ismerem. Még 62-ből, Visontán volt eladó. Beszélgetnek. Én örülök, hogy a párom lefoglalja magát, és végre nem kell a betegségéről beszélnie. Aztán mikor a nő megkérdezi tőlem, hogy én is emlékszem rá, kuncogni kezdek. Hát úgy nézek én ki? ’64-be születtem. Most már kezdek dühös lenni. Biztos, hogy szívinfarktus gyanús ez az ember itt mellettem? Ők jól el vannak az emlékeikkel én meg azon töröm a fejem, hogy szerelmem a nevemet sem tudta hónapokig megjegyezni, más fontosabb családi dátumról már nem is beszélve, de egy lepukkant „pamelaanderson”, hogy megmaradt az emlékezetében.

   Megint család érkezik: két idős ember és két lányuk. Édesnek és apunak szólítják az idős embereket és a fehér ablak előtt nyomkodják a csengőt. Na persze, most is időbe telik, míg meghallják. Tizenkét óra múlt, pillantok az órámra. Nagymellű végül visszakapja a férjét a kilépő nővérkétől, belekarol, és köszönés nélkül elviharzik vele. Páromra nézek. Túl fáradt vagyok, most a számonkéréshez. Meg egy infarktusgyanússal most mit is vitázzam.

   Mi volt bent, kérdezem. Képzeld, meséli, a nővér mikor meghallotta a nevemet közölte, hogy az anyósa ismer. Mi van? Nézek rá, de nem értem. Már a múltkor is említette, mikor itt voltam, hogy a lánykori neve neki is Nyékládi. Nem is mondtad, hogy voltál itt már korábban, jegyzem meg epésen. Még tavalyelőtt Béjával. Ja, igen. Az előző barátnővel. Te, ugrik be nekem hirtelen: az a nő nem itt dolgozik a sürgősségin? De igen, hallom a választ. Hirtelen nem is tudom, hogy honnan csapott be a mennykő. Érzem, ahogyan a fájdalom felkúszik a bal oldalamon a mellkasom környékén, és csillagok szikráznak a szemem előtt. A gutaütés szele most kerülgeti a testemet. Azért ülök itt már hatodik órája, hogy az én nagyon beteg kedvesem a volt barátnőjével cuncizzon odabe?

   Az infarktus környékez, érzem. Be kellene kopogni az ablakon. Ja, jut hirtelen az eszembe. Nekem a TAJ-kártyám még vagy már nem él. És ha még össze is esnék itt, hová vinnének be? Béjához. Annak a benti ápolónőnek én nem teszem meg azt a szívességet, hogy elesetten, kiszolgáltatottan fekszem a tűje alá…

   A tetovált férfiszekrény mellé állok a helység zugába és kínomban összeszorítom a fogam.